|
|
|
|---|---|
 |
|
| Tavasz | ||||||
| Póznák sora közt,
a vasút-peronon túl zöldbéka szín? nyaraló-vonat indul, s már zsírba nyomódva egész könyökig a vas-karok ócska daluk nyökögik, majd por települ le a lanka füvére, s felkattog a sín a kerék ütemére... Egy pár odabent az üvegre hajol, s egy nyári gitár paliszandere szól: - Kéz-kézben akarsz-e vezetni, mo mondd csak! -Kedveske, akarlak! Akarlak! Akarlak! És kint a f?vön, le egész a folyóig a tavasz csodazöld lobogója kibomlik, s tönkök, kövek és meredélyek alól a vadt?zü zöld a világba hatol. Tar gallyakon, ott, hol az ér víze zúg át, új fészki lakos köszörülgeti torkát, s már újra kiált a rigó a ligetben, már újra nyüzsög csuka-nép a vizekben, s a néma egekben a csillagok árját új s új denevér hadak összekavarják. Kedves hagyomány ez a játszadozás fészek puha vackai, ikra-rakás... Én, emberi lény - se madár, se vadállat- kéz-kézben a rétre kivinni kívánlak, s vágyam belehullni - ruhám ledobálva- a csillagos ég kosarába... ...Hogy mint a vadak vicsorogva a csonton, párzó-szagokat szimatoljon az orrom, vagy hol gyökerek a medert beborítják, tejjel telehintsem a friss csuka-ikrát, ?zzek halakat, madarakra lecsapjak, mint farkas, a párom után csavarogjak, s sodorjon el újra a vágyteli örvény, teljék be csak újra a nagyszer? törvény, s láthassa szemünk: a világ örömére bolydul fel a vad, s a halak vizi népe- s a mozdony is így fut a friss füveken, - mint t?zfejü csíkhal a mély vizeken- s zakatolja a kéjt a kerék meg az ablak: -Akarlak! Akarlak! Akarlak! Akarlak! | ||||||
| ||||||
