|
|
|
|---|---|
 |
|
| Ártor és Ida | ||||||
| I
Oh kedves az élet, szép a világ; Itt hagyni nehéz nyarad, ifjuság... De szép Ida nélkül nem élhetek... Világom, éltem, isten veletek! Pokol az éden is pár ne'kül; Le a sírba, le, csak ne egyedül! Kevély, dacos Ida ott lesz velem; Egyszer halok, egyszer megölelem. Kértem, könyörögtem; kinevetett. A halállal szóltam; megegyezett. Csak vigyem el, ugymond, majd összeád; Öleljem örökké sz?z derekát. "Ölelni fogom sz?z hóderekát, Csókolni tüzes parázsajakát. Rongy életemet így jól eladom. A halált, a rondát, kikacagom." II A sírbolt zárva, a kulcs kihajítva. "Ketten valahára, ketten Ída!" "»De isten a harmadik, tudd meg, pór!«" "S mi mindaketten csak hamu, por!" "»Itt esküszöm, ?seim hamvaira, Hogy meghalok inkább!«" - "Hahaha! Hisz magam is épen úgy akarom. Szerelmet ad ajkam, halált karom. Ragyogó szép tested ugy égetett; Ki nem állhatom már; legyen hideg! És lelkedet, azt magamba szivom, Hogy el még a halál se válasszon." Sírmécs odafönn, aludj ki hamar; Hóváll, ne remegj, az éj betakar. III Tizenkett?t ver az óra, Vigyázzatok házatokra. Atya, fiu és szent lélek! Mondja minden jótét-lélek! Dúl, ful a szél, szaggat fákat, Mint valami dühödt állat. Ablak, ajtó zörg; a sírbolt Egyszerre csak nagyot sikolt. Hirtelen megállapodék A szél, mintha hallgatóznék. Még egyet nyög, egyet sóhajt. Mit jelenthet!? kéjt-e vagy jajt? IV Szivében a t?r, de az ajk meleg Egy percig: ez Ártor, ez a tied! Csak percig, ugyan minek is tovább? Több kéjt az öröklét maga sem ád! S gyult ajka halóéhoz közelít; De holtat a holtak nem engedik! Egyszerre, holott mi zörej se volt, Valamennyi el?tte áll, a holt. A lányra eresztik pókkarjokat; Nem húzza ki száz ló egy ujjokat. Rángatja el Ártor, sehogy se megy. Megkondul azonban fölötte: egy! Elt?nnek a vázak, de már mit ér? Még tüzel az agy, de már fagy a vér. És üthet az óra akár hatot, Mindegy nekiök: az utolsó volt. V Hova lett a kisasszony s a vadász? Túrt hangyaboly, zúg, forr a grófi ház. Egyházfi le-föl lót-fut; mi baja? Orsó a szeme, gereben a haja. Házát keresi, nem tudja melyik. Hebeg sokat is: nem érteni, mit. Kezében a kriptakulcs: oda hát! Le a baktert, a szolgált katonát. Lemegy az, föl is ér; beszélne már; De néma örökre, szegény; mi kár! A diák, pedig olyan jó feje volt, Esze nélkül jött föl: tébolyodott! Megy harmadik is, nagy igéretért; De mi haszna, az meg már föl sem ért. Ne senki be többet! Hívnak papot, Beszenteli újra a templomot. A kriptagarádot befalazák. Azóta, kié volt, kiholt az ág. Halasztva a pör, temetve titok, Úgy várja be a vég itéletnapot. S csak sejti, ki hallja, mit beszél, Mely szökdös az ablakon át, a szél. | ||||||
| ||||||
