|
|
|
|---|---|
 |
|
| Hitves | ||||||
| Még hozzád vágyik egyre e beteg szív,
és úgy követlek, mint sötét detektív, a pesti utcán, a budai lankán, kedves Ilonkám. De egyre jobban szállnak már az évek, fáradt szemünk a semmiségbe réved, és ami jön, az oly h?s és komorló, mint a koporsó. Az arcodon is felt?n néha-néha a fönség és a gyász reszket? árnyéka, s életre buzdítasz, halálra intesz, mint ama hitves, ki k?be vésve áll a sírok ormán egy anya fájdalmával, és mogorván a sír hálószobáját nézi csendben s szeme se rebben. Mondd, mit tudsz err?l, mindennek tudója, n?, kinek egy a szemfed? s a pólya, titokzatos alvótárs, földi vágyban s a hideg ágyban. Rejtélyes, aki immár szomorúnak mutatod arcod, húga te a búnak, beszéld el, mi az élet szörny? titka és mi a kripta. Hitetlen én, ki senkibe se hittem, beléd fogódzom és kérdezlek itten, hová megyünk mi, élet koszorúsa, mélyszavu múzsa? | ||||||
| ||||||
