|
|
|
|---|---|
 |
|
| (Én, ki emberként . . .) | ||||||
| Én, ki emberként vagyok, élve, boldog,
mint olyan dolgok, mik örökre szólnak, hadd kiáltom szét az egeknek ujból - Flóra, szeretlek! Ajkaidról lágy lehü, száz varázslat b?völ el, hogy h? kutyaként figyeljem könnyü intését okos ujjaidnak, mint leszek ember. Flóra, karcsú, szép kehely, állsz el?ttem, mint csokor van t?zve beléd a mennybolt s napvirág felh?k, remeg? levél közt hajlik az estnek. Lelkemen szöktet, paripán, a képed, épp csak érintvén vizeket, mez?ket. Két szemedb?l f?re, bogárra, tiszta értelem árad. Este van, mindent körüláll a csillag, lásd, a mindenség aranyos kalitka, benne itt vagy, én cseveg?m, oh itt vagy, rabmadaracskám! | ||||||
| ||||||
