|
|
|
|---|---|
 |
|
| Az ördög elviszi a múltat… | ||||||
| Nagyon öreg már az udvari agg körtefa,
Nekidőlt, tartja a romos istálló fala. A múltamra, elég sokszor visszaemlékszem, És konstatálom, jó és rossz is történt velem, Hosszú utamon, bottal sokszor kört rajzoltam udvar porába, Hogy záródjon már, oda be a pech, éljen már a magányába, De ez egy szemét! Itt van és kísér, engemet csak ráncigálva... Úgy ordítanék, dühöngenék én... bele sötét éterbe, Csak félek, hogy mások is meghallják... mindenét... a fenébe. Ha kikiabálnám a fájdalmamat, máris elmúlna-e? Ez a múlt is, vajon az ördög műve? Unalmában ő hozta ezt is létre? Hogy lehetne, hogy pontosan megtudnám? Hogy lehetne, hogy akkor visszaadnám? A pennámat is íráskor a kalamárisba mártom, Mert végül is, ami már elmúlt, le kell írni... nem bánom. Inkább égre nézek, tűző napsugár-palástot látom. Ha elmerengek a múlton, akkor jól el is révedek, A vaspatás életet, épp a jelenben is megélek. Visszanézve a múltra ezt megfigyeltem, A skót-vörös hajzata nem a kedvencem. Orra piszének látszik, mint kisleánynak, De, orrcsontja törött, mint kocsmajárónak. Az arca szép, mint az öreg vasorrú bábáé, Egy vasfoga van, de annak éle, mint kapáé... A szirti sas is senki, ha törött szárnnyal ül a sziklán, Ő is már csak a múltban él, messze a végtelen túlján! Elnézem, hogy a villanydróton, szép sorban ülnek az emlékek, Legyek is odarepülnek, legyen mit enni a sok fecskének. A családi sírbolton is két kicsi mécsest égetek, Fényük gyenge, azon keresztül a múltba nem nézhetek. Pedig a múltam emberi része, már régen lent fekszik a hidegbe, Lehet, hogy a múltba akkor lehetek, ha én is befekszek, ide le? Néha szoktam beszélgetni a múlttal, idézem emlékeket, Ha ilyenkor... ha akarom, ha nem, feltépem régi sebeket. Lehet, hogy nekem majd, a tavasztündér hozza el a jövőt? Lesz jövőm, vagy csak áltündér hoz valami engem lekötőt... A múltamat, a vállamon, mint korhadt pilléren... cipelem, Sorsos a múltamban van, az meg aztán állandóan... velem. Az ősz csendesedni, lassulni, megállni látszik, De előbb még a lehullott levelekkel játszik. Az élet is őszi már, itt bizony, fújnak a szelek, Előfordul az is, hogy az emlékek a fegyverek! Én nem egy pergamenre írok és nem átkot szóró jóslatokat, Az ördög készen áll, de miben akadályozza az angyalokat? Tükörbe, ha nézek nem látok mást csak ismerős pofazacskókat! Romlott lelkű a múlt, ezért az ördög, a támogatója, Ő az, aki belőlünk a szép múltunknak elhordozója. A piszok ördög elviszi a múltat, szíre-szóra? Holnap meg már a múlt nélkül ébredünk, virradóra? Még az is lehet, hogy a múlt önmagát köpi szembe, Mikor nem engedi, hogy mi minden jusson eszembe! Az ellenérzésem a nagy lehetőségből nagyon kortyol, De az ördög elleni harcban... ó, ember néha elbukol. Csak segítene, ha a múlt és a jövő egyeztetnének, Hogy én az emlékeimet lássam egy nagy lehetőségnek. Csak az a kérdés, a mocskos patás még a közelben van-e, Magáénak érzi-e, hogy az én múltamat messze vigye, Vecsés, 2015. április 29. - Kustra Ferenc József | ||||||
| ||||||
