|
|
|
|---|---|
 |
|
| Elvirához | ||||||
| Hányszor mondjam még el, hogy oly szép az élet!
Hogy nincs esze annak, aki gy?löli; Vagy tán jobban mondva, nem is a világ szép, Hanem a világnak szép leányai. Mert hiszen ameddig szép leányt nem láttam, Nemcsak a világot, magam is utáltam! Jaj, de hogy megfordult kereke sorsomnak, Mióta galambom téged láttalak! Mostan azt kiáltom, a világ elveszhet, Csak a szép leányok megmaradjanak! Bennetek tanultam magamat szeretni, S nem tudom, a földön mit lehet gyülölni! Tele van csordultig keblem szerelemmel, Megcsókolnám minden ellenségimet, Nem gy?zöm imádni a jóságos Istent, Mért teremtett ilyen szépnek tégedet. S e nagy boldogságot annál jobban érzem, Mert én az életben oly sokat szenvedtem! Nem akarok tudni, nem akarok látni, Csakhogy te enyém vagy és én a tied; Nem tudok érezni, nem tudok gondolni, Hogy meg ne fert?zzem szent szerelmedet, A világ fölöttünk össze fog omolni, Ölelj meg, s fel?le mit se fogok tudni! Szálljon el mellettem az égnek villáma, Adjon földrepeszt? rémes hangokat; Én nem fogom látni, nem fogom hallani, Csak a te "szeretlek" susogásodat! Édes ölelésed bezáró mennyország, Benne csak egy perc az örökkévalóság! Ölelj meg forróbban... végy fel szárnyaidra, Repüljünk, repüljünk némán, csöndesen... Nézd - ezer bajával mily messze már a föld! Túl vagyunk az égen, a képzeleten... És nem látok semmit édes öleden: Nem látom, hol vagyunk, az égnek országát, Csak boldogságomnak végtelen világát!... | ||||||
| ||||||
