|
|
|
|---|---|
 |
|
| A vágy bizsergése… 4/4. | ||||||
| Hol vagy már, kedvesem?
Vágyam irányít, nagyon rejtelmes eme világ. Hiányzol, régen voltál, testemben, vajon, mi rág? Gyere már, várlak, remegek érted, csillagvirág. Élek én tökéletes, reális vágyakkal, De nem bírok az üres konyhaasztalokkal, Várlak már én tégedet… tele tányérokkal… Agyam és a testem már annyira vár… Sőt, szerelem ösvénye is miránk vár… Közelséged old fel a bűnben, immár. Hiszek benned, szerető hitem nem hagyhat cserben Nálam bizsergésnek semmi netovábbja nincsen… Kívánom a közeledet, sorsom… már segítsen! Ha nem vagy itt, akkor éjjel beszélgetek a magánnyal, Magammal, reszkető, vágyón remegő, esdő vagánnyal. Én már úgy találkoznék legott, az istennőm leánnyal. Ölelném én a burkodat, beszívnám fáradt lélegzetedet, Letörölném én az izzadt hátadat és a forró öledet. Bizseregnék, ha itt lennél... Állandósítsd az ölelésedet! Már nagyon elfásultam, unom a mámortalan szótlanságot, Várakozásban álom a szememre szállt, kissé elringatott. Azt álmodtam melletted ébredtem, de megéltem valóságot. Most már egyfolytában üvölt a lelkem! Szerető lenge leple Az udvari faágak levélhegyét is kínjában belepte… Hol vagy már, mért nem jössz? Bizsergek, kívánlak, még érdekellek-e? Szívzörejem dübörög, az ortopédus mankóval látná el, De nekem nem kell, én csak vágyódva remegek, izzadó testtel… Ha a bús, borús esőfelhő beszorít a házba, Kínomba belekapaszkodok a drapériába. Remegve ordít a lelkem is, hol vagy Te, mikor is jössz mán? Megőrülök, úgy vágyom látni, hogy felfúj a szél a szoknyán. Ha a rossz idő a lakásba bizseregve beszorít, A lelkem ott bent bizseregve, fájósan, folyton ordít, Lelkem bizseregve, már olyan nagy bánatot alakít. Ha köd borítja a kertem virágait, Én könnytől, nem látom a jövőnk árnyait. Balsorsom, hogy nem vagy velem csak, ácsingózok, Remegésem érted nem múlik… most nem fázok. Minek a kezem, ha nem tudlak simogatni? Minek a lábam, ha nem tudok eléd menni? Minek a szemem, ha nem tudlak itt látni? Minek az ágy, ha nincs kivel belemászni? Ha nem vagy itt, én remegve téged csak, várlak, Ha egyedül alszok, akkor álmomban látlak. Ha, majd itt vagy, akkor kimondom, hogy imádlak. Szerencséd, hogy nem vagy itt?! Egész éjjel, vadultan ölelnélek, Vágyódásom rád teríteném, téged kicsit sem fékeznélek. Verejtékben szeretnélek, totál vizesen üdvözölnélek. Ha, nem vagy itt csak, fájón hüppögők egész éjjel, Folyton rád gondolok, megfékezhetetlen kéjjel. Este, ha megágyazok, csak lefekszem, sötéttel. Annyira vágyódok, hogy háztetőmre borult az este... Kínomban csak csúszok-csúszok, bánat-gödrömbe lefele. Pedig nagyon készültem... Ma izzadságban fürdök vele… Érzem, testemben megvadult szikra lobban, Csókod égethetne, nem fájna, a lázban… A szeretetem, vágyódásom lépre csalt, ott tartani nehéz, A lelkem és a testem téged akar… nem jössz? Belep a penész! Üvöltök, hogy gyere, már mindenem fáj... ennyi volna az egész. Rájöttem, hogy az ember egyedül semmit nem ér, Ezért legalább egy vágyódó nőt, magának kér… Ha meg már megadatott a nő, legyen ő bő-vér. Éjszaka a balkonom falai között ülök, Ha volna hegedűm, mondanám, hogy hegedülök, De nincs! Így csak, egyedül lefeküdni készülök. Ma este már csak magamban… elvegyülök, Vele ma közösen, ágy szélén nem ülök... Remegek, vágyódok... talán lázban fülök… Vecsés, 2016. július 22. – Kustra Ferenc József | ||||||
| ||||||
