|
|
|
|---|---|
 |
|
| Ars Poetica… 2. | ||||||
| Lásd csak kicsilány, szép zöld mára már a megnőtt sóska,
I -áznak már a csacsik, élharcos a ’fiú’ Jóska! Sürgős rohanása van a sok, zsenge tavaszi rügyeknek, Bennem meg a sokféle mindenek, szárnyat eresztnek. Annyi kötnivaló bolond jár mostanság még szabadján, Hogy én meg hosszan meditálok vers mondanivalóján. Sok rímbe belefutok... találkozunk, lényeg oltárán. De szép és élvezem, versnek milyen zárt a megkötöttsége! Szabad szárnynál szárnyasabb az igazias végtelensége… Csodás madár és jól repül… röptéin ott a végzet Szörnyű ölelése: lel-e végtelen békességet? Ha az emberszívet fölveszi a hátára, Örökkévalósággá lesz a zokogása. Jaj, ha szép is, de az ilyen vers nekem nem mesterségem, Nekem nem kell, hogy prózából legyen versé… művészetem. És hogy ez a sok toló-lökő lélek szét ne vethessen, Magyar gondolat mondatokat a kezembe vehessem, Így lettek ezek, a kezemben a világ népeinek zsoltára, Szíveknek, közös dolgoknak, népeknek a világ szép orgonája… A világzápornak egybecsapzó árja Egy egész évezred nagy jajkiáltása! Nekem a rím, nem csak elsődlegesen játék, Minthogy a rímnek útja, sem… csak úgy, ne játszék! A jóisten megteremtette az emberi világot, Én nekilátok megalkotom új poéta világot… Sőt, akkor meg írom az új ars poeticát. Újfajta igémet nyeld, mint ars poeticát. Író-csibe, igémet töltsd oly’ módon begybe, Hátha Te leszel emberiség legbölcsebbje! Legyen lelked is test, a tested is lélek, Sok bő kis patakban folyjék benne lélek… Gazdagon az anyagi életed a lét jóságával, Szeresd a szalonnát jóféle, magyar vöröshagymával. Járjad Te át az erdőket és járjad Te körbe a rétet, Kutasd át a völgyeket és vívjad Te meg szemközti bércet. Vegyülj el -elegyben- az egész teremtett világgal, Barátkozz csak a széllel, esőfelhőkkel, villámmal. Értsd Te a tölgyfa csendjét, meg a tyúkhúr beszédét, Figyeld napsütött bogárkák boldog zümmögését. Nézd a csillagokat és ha holdfény -ahogyan- szerte árad, Barangold a könyveket, míg szemed olyan nagyon nem fárad… Légy Shakespeare-óceánjának okos, merész tengerésze, Égesse lelkedet Oidipusz sírása, könnyek remegése. Menj Te, ha Dante hív át a sötét, örökös éjben, Barangolj a könyvek végtelenül nagy erdejében! És milliónyi arcban légy Te nekik millió élet, Hit, tagadás, átok, áldás, de nehogy Te igyál mérget! Merészen szeressél, győzően csalódjál, Minden veszteségben mindig gazdagodjál… Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen, A nőtest éledjen az ölelésedben, Mint alkotó lelked megfrissült hulláma, Te meg erős csóknak söprő mámorába… Szeretőd lelkébe parancsold oda lelked. Egész énedet élni legyen mindig merszed. Légy megvédő barát, félelmes, vad ellenség, Ostromló akarat, győzni... ez kötelesség. Légy kard és légy eke, légy vár és légy hazai zászló, Mindig egészen férfi, aki minden helyet álló, Lelked a lelkekbe terjedjen széjjel záporozva: Sohasem gondolva vesztesen az irodalomra! Változód ugyanaz és végtelen, mint a tenger, Legyél barátom: ember, ember, mindig csak ember! Most már elhallgatok, mint célra tartott, már kilőtt puska, Ennyi rímért talán már csök is jár, be is hajtom még ma… Vecsés, 2023. április 2. – Kustra Ferenc József – íródott; Szabó Dezső (1879 – 1945) azonos c. verse rövidített átirataként. | ||||||
| ||||||
