|
|
|
|---|---|
 |
|
| Sírkőre cseppen a gyertya… | ||||||
| Ismét itt ülök a sírodnál, nézem a piciny gyertyafényeket,
Bennem motoszkál: míg éltél magadra hagytunk egyszer is tégedet? Hogy is volt nagyon régen? Felkeverem én a régi emlékeket… Körül nézek és fényekkel elárasztott a sírkert, Bánat itt is sokra számít, mint vért nem véd és nem ment. Az időmnek hálója, rám van terülve, hordozom, Én még élek és a keresztem magam is hordozom, Amikor van lehetőségem... fényben forgolódom…. Majd lehet, hogy fénnyel írok a reménynek, Szállj vissza hozzám, megírom a légtérnek, Az élet ilyen, fáj, drukkolok, léleknek... Te, meg én itt a sírodnál, hiába álmodunk, Halál közbe szólt, ő lett a mi közös fátyolunk… Együtt, mi már sehová… soha el nem szárnyalunk… Elmentél, Te már bizony, igen... nagyon sok éve, Csillag lettél, fölnézek és látom ott a fénye… Álmaimat őrződ, de én nem tudom mi végre…. Itt ülök a padon, gyenge szellő engemet simogat, Tudom, hogy erőlködik, de nem leli a vigaszokat. Próbáltam én, de már biz' nem megy, Elhordani való aranyhegy... Nélkülem alszod az örök álmodat Te már nem is elemzed a vágyadat. Te az utadat odafönt járod, Neked már ott van saját világod. Sok-sok viaszgyertya fénye bevilágítja a sírkertet, Az ember árva, fölöttébb röpke élte nem ad ihletet, Hogy gránitnál felülbírálja, amikor nagyon kétkedett! Kőre csöppen a majdnem súlytalan gyertyaviasszal, Sok-sok, régen elzárt emlék is jő tele malaszttal. A múlt feltüremlik, remegve jön, nagyon zajtalan A szép emlék kivirágzik, maga a tudattalan... Már beesteledett, lassan indulok hazamegyek. Otthonra még egy szál sárga rózsát -virágot- viszek… Kedves halottaim emlékére, Kicsiny mécsest gyújtok még estére… Vecsés, 2015. augusztus 1. - Kustra Ferenc József | ||||||
| ||||||
