|
|
|
|---|---|
 |
|
| Halottaimnál… | ||||||
| Pislákoló kicsi fények árnyjátékát nézem,
Az arcod vonásait szeretettel felidézem, Lefolynak a gyertyák és elfogynak az életek, A kis gyertyafüst száll, de fájdalmaink élesek. A gyertyák is majd csonkig égnek Szívemben fájnak az emlékek. Téged már nem hív a létnek szép szava, Befogadott az ég csillagos tava. Az ősi hitű gyertyaláng rívón Pislákol, látom megannyi síron. Búsan sírdogál az őszi szél, Ő minden évben sokat megél. Tudom, egy jó óra hátra sose ballag. De nekünk élnünk kell tovább, ez nem maszlag... A temetőben örök őr a nyugalom, És ilyenkor, mindig kitör a fájdalom... A temetői apró mécsesek lángja, Olyan, mint az örök szeretet fáklyája... Lépkedek az avarban, a hitem erdejében, És olyan nagyon bízok szeretett erejében! Az én arcomra is írt az idő, Az én utam is csak lefelé nő... A lombok között kujtorog... szellő. Lüktet bennem az összes emlék, zeng az ég, Árnyak sóhajtanak, a mécses serceg még. Jellegzetes gyertyaillat szétoszlik a légben, Elvagyok én a hullámzó szeretet zenében. Nagy, sercegő üszkös kanócnak Égig füstölgő pici csonknak... Köszönet a gyertyalángoknak… A múltért, a jelenért, jövőért, Bűneik, bűnünk bocsánatáért... Elbúcsúzom, elindulok haza, kísér a sok mécses fénye, És míg le nem égnek még-még elkísér a sok-sok gyertya fénye, Éjjelre, meg majd jón, ideér, világit a hold ezüstfénye. Vecsés. 2015. május 3. – Kustra Ferenc József | ||||||
| ||||||
