|
|
---|---|
A halál kertjében | ||||||
Az öröklétnek a pihenőhelye…
(3 soros-zárttükrös) Tud meg Te, ki jársz a temetőben, kinek ott a könnye lecsebben, Ki engemet sokszor biztatsz éljek erősen, léttudás-előnyben… Tud meg Te, ki jársz a temetőben, kinek ott a könnye lecsebben. Az élet adja a gyönyört, mert az a nagy mulandó, talán annak jó, ki álmodozó, Neked biztos jó, mert Te könnyezel a hantok felett és van, néha látszik a lehelet… Az élet adja a gyönyört, mert az a nagy mulandó, talán annak jó, ki álmodozó. Én persze ezeket nem tudom, hogy van, ki már itt fekszik, annak maradt családja van? Megnyugvás van igy már, bár nem-igen, igy aztán marad a hant feletti könnyek… igen! Én persze ezeket nem tudom, hogy van, ki már itt fekszik, annak maradt családja van. Papok mondják a halál az, mit irigyelnek Istenek, ebben talán kéne hinnetek, Én ezt sem tudom már önmagam se, csak sokszor tűnődők, vannak-a létben ezt megfejtők… Papok mondják a halál az, mit irigyelnek Istenek, ebben talán kéne hinnetek. Megnyugvás mindannyiunknak, a béke és a család, ez te szavad, bízok, hogy nem csalárd, Erősíted bennem, hogy az ad gyönyört, mi mulandó, én kérdem, töményen nem fullasztó… Megnyugvás mindannyiunknak, a béke és a család, ez te szavad, bízok, hogy nem csalárd. Bár ajkaid gyöngéd varázsa megfogott, bár ajkad, arcod folyvást engem unszolnak, Szót fogadni én nem tudok, annak a láthatóan szomorú, bájtalan mosolynak… Bár ajkaid gyöngéd varázsa megfogott, bár ajkad, arcod folyvást engem unszolnak. Vecsés, 2021. július 3. Kustra Ferenc József- írtam: (Szentessy Gyula 1870 – 1905 „A halál” verse) és (Kótai Pál 1868 – 1945 „Sokszor biztatsz” c. verse) közös-átirati feldolgozásával. | ||||||
| ||||||