|
|
|
|---|---|
 |
|
| Avar borítja a sírokat… | ||||||
| A sírhelyek közötti "vég", jelképezi az örök végtelent.
Fölnézek, látom a kék ég idézve-jelzi, örök tértelent. Az idén lassabban jön a tél, békességet hagy és dértelent. Holt remény kereng, Csillagok, világítnak… Holdsarló csak néz. Ülök csak a már rozzant, szálkás, öreg kis padon, Sóhajtozok, hüppögők, de bizony, itt nincs pardon… Tiszta lélekkel nézek közeli-távoli múltba, Visszanézve, szeretettel gondolok az elmúltra Sok kis láng csak ég, Halottaimnak ez jó. Avarban, csend van. Temetői sírokon, mécsesek és gyertyák égnek, Pattanó szikrákból előjönnek, mind az emlékek. Egy-két könnycsepp folyvást, csak- folyik le az arcomon, Öregszem, így lelkem is velem van, de haldoklón. Elbeszélgetünk, A kedves őseimmel. Múltidézések... Szépen letisztítom a márvány síremléket, Koszorúkkal, virágokkal hagyok emléket… Közben én folyvást csak beszélek hozzájuk, S míg éltek… vendégségbe mentem hozzájuk… Megyek, már odébb, Többi kedvesem is vár. Beszélek velük. Elnéztem a sok magányos sírokat Mindenhol avar borítja azokat, De ezeket már senki nem tisztítja, Tán’ mindenkinek, már sír az otthona? Hiába szólok… Nagyon emlékezek rád… Szinte velem vagy… Névtelen gyertyafüstök szállnak ferdén, fent az égen, Nem sárgán és nem fénylőn, mint messzi hegymeredélyen. A napfény rávetül és megcsillan egy síremléken, Szomorúság megmarad gyászolók sírós szívében. Jól körbejártam, Emlékeket átéltem. Jövőre… jövök. A szemhéjam alja nedvesedik, mély magam-csendbe zuhanok, A közeledben vagyok, de felőled hangot, semmit sem hallok… Letört, megfáradt faágakat és aszottan lehullott leveleket, Látok, oly' sokat, amik befedik a sok-sok halottas kerevetet. Vecsés, 2014. október 11. – Kustra Ferenc József – íródott: versben és senrjúban… | ||||||
| ||||||
