|
|
|
|---|---|
 |
|
| Sok éve moha lepte kövek… | ||||||
| Sok éve moha lepte kövek, már mállanak,
Szomorkásan állva, itt az őszben, csak várnak. A nélküled volt élet romjai mutatják a mának, Itt nyugszotok én eleim…régi emlékek is málnak. Egész délután csak ülök a sírnál a padon… Elmentél, itt hagytál, napokat rég nem számolom. Ez az idő nekem követhetetlen, Lelkem múló vágya eltörhetetlen… Esteledik, sírok nemsokára gyertyák fényében pompáznak, Az élő, virágokat visz rokonának, anyjának, apjának. Könnyei megállás nélkül folynak emberek hadának, Hagyunk belőle tengert szeretteink hideg hamvának. Intett az élet, hogy itt egy sírhely, és Te ott messze távol, Ahol már nem is látlak, boldogságom bénán csak téblábol. A közös álmokat én rendre eltettem, lelkemben mind megmaradtak, Magányosan járom a lehullott levelek borította utakat… Lassan, alkony vörös szürkesége terül a tájra, Mi már együtt nem vagyunk… nem gondolunk napsugárra. Temetőben hideg, vad szelek folyvást csak zenélnek Simogatnak vagy tombolnak, ők haláltól nem félnek. Öregedő embernek bizonytalan a lépte, Már remegő a lába, meg-megroggyan a térde. Temetői csendnek hallatszik áhítatos neszezése… Hullik a gyűrött levél síremlékek mellé, tetejére... Vecsés, 2014. október 20. - Kustra Ferenc József | ||||||
| ||||||
