|
|
|
|---|---|
 |
|
| Avar borította temetőben… halál az őr! | ||||||
| Versben és senrjúban…
Holnap is születnek majd, és meghalnak: az emberek temetnek vagy mulatnak. Ahogy besötétedik, sötét paplanjával betakar az este, Én meg könnyezek, a mécses lángban, múlva megszűnt reményt keresve. Az avar -volt falevelekben-… koszorúval kézben botorkálunk, Arasznyi vastag levelek alatt végül a sírra rátalálunk. Az avarrá lett faleveleknek ez volt biz' az utolsó útja… Utolsó utunk nekünk is lesz! Vagy, más egyelőre a sors útja? * Sírodnál ülök, Nyugalomban, csend ölel. Emlék, felbuzdul. * Rég elmúlt az élet, nincsen felhőtlen vidámság Itt fájdalmat szül az örök kilátástalanság… Senki sem örül… ez maga a méltánytalanság. Elmentél végleg, itt hagytál, együtt továbblépni nem lehet, Emlékeimben a szép, együtt töltött múlt még, el nem veszett. * Volt egy életed, Vastag könyv őrzi létet. Emlékezés jó! * A felhőket nézni, amikor láncokat kell fogni? Nehéz a levegő, mikor vihar fog keletkezni, Nehéz lélekkel, nem tudunk szabadon lélegezni... A túlvilági messzeség, ami minket egymáshoz közelebb hoz? Kár, hogy most, mert ennek már nincs köze a közös-átélt boldogsághoz... Nincs semmi csak űr a szívemben csak, süket némaság, De ez is széttört, ez maga az ezer szilánkosság… Itt érzem a sírod mellett, emlékezve szépre és jóra, Hogy a léted felett halál őrködik, immár állandóra. Míg múltunk torzult mosolya, lelkemet a sírod mellett remélteti, Addig lelkem –emlék- bússág köpenyét, átszakítani rendelteti... Csak állok a síremlékek és a motoszkáló csend hangjai között. Feltolulnak a lélekben emlékeim, amiket szívem megőrzött. Szereteted az élet mellé, néha könnyet is fakasztott, Ezekből egy-két csepp örökre az én arcomra is fagyott. Halkan csendes volt a lépte a halálodnak, azt nem is látta senki, Te sem vártad, bizton nem is akartál… éjszakai kísértet lenni. Csendesen, talán lábujjhegyen lépdelt a vaksötét homályban, Ő tudta, hogy miért jött! A Te időd lejárt, hitt elmúlásban! Gyertyákat és mécsest, elhelyezzük, rátesszük a sírra, (Letesszük a koszorút is), lelkünk emlékezik sírva. A kis gyertyalángot szeretném neked megvédeni, óvni. Halottaim iránti szeretettel óvni, körbe vonni… Már talán, elkorhadt koporsód lent, sír-csend mélyében… Neked már megszállottság, ott maradni... föld mélyében? Az idő meg, dühösen hanyatt lökte a tegnapot, És biz' az is lehet, hogy nagyon várja a holnapot. Mikor elindultam haza, a talpam alatt ropogtak a levelek, Éreztem a sündörgő, átkozott halált… még maradtak kint emberek… * Bizton tovább élsz, Én lelkemben… örökké. Rád, emlékezek… Vecsés, 2014. október 10. - Kustra Ferenc József | ||||||
| ||||||
