|
|
|
|---|---|
 |
|
| Itt hagytatok, küzdhetek egyedül… | ||||||
| Éjjelente néha könnyek közt alszom el,
És néhányszor, rémálomra ébredek fel, Ez, mint rostos szívszakadás nálam telel, Bánatcseppekként a lelkemben vesztegel. Felettem, a gyászban, zokogva sír a felhő A kifújt dohányfüstöm, mint a szálló szellő Száll az égbe utánatok, kedves rokonok, Ez is segít, hogy csökkenjenek a rémálmok. Elmentetek, itt hagytatok, küzdhetek egyedül, Folyvást reménykedek, hogy életemre fény derül… De az éjjeli ébredéskor, éj kettétört derekán, Még azt sem érzem, hogy az időm lassan-gyorsan pereg tán. Halottak napján elmegyek a lakhelyetekre Viszek virágot és gyertyát gyújtok, kedvetekre… Kinél-kinél sírok, máshol ejtek száraz könnyeket, Ott érzem... a nagyon lassan múló, nehéz perceket, Itt én nem kapok mást, csak nincs már (hiányzó) öleléseket, Sokan vagytok... járom a temetői kiszögeléseket. Hiányoztok! Élek én tovább a rémálmokban, Marad, csöndes elmélkedés a hiányotokban… Halottak napján a sírotok mellett, hiány kissé enyhül És azért csak kissé, mert emlékekkel én vagyok egyedül… Most azonban virágokat-koszorúkat ide leteszem És ezek maradnak itt emlékeztetőül énhelyettem. Még lesöpröm a sírotokat a sok szél hordta levéltől, Aztán elballagok haza, bánatosan a sok emléktől. Itt maradnak, a szeretet lángjai, gyertyák és mécsesek, Pici lángok fűznek össze bennünket, ennyi kell... léleknek. Vecsés, 2014. május 16. – Kustra Ferenc József | ||||||
| ||||||
