|
|
|
|---|---|
 |
|
| Eljárt az idő feletted… | ||||||
| Sors olyan, hogy van nála sokkal fiatalabb, kit a lét nem marasztal…
Érdekelne, hogy nekem mennyi van, amit még a sors nekem kiutal? Olyan ez, mint a régen volt tanácsi lakásigénylés, Van ki soha nem kapott, csak elutasították! Na! És? Van-e még kis remény, van-e még hátralévő lét? És meddig ázom-fázom még az életem telét? Aki elesik, az megüti a járda kövét, Meddig feszíti még a szenvedő járda tűrtét? Tenyered már lágy, meg puha, száraz, már nincs bőrkeményedésed, Hátad már görnyedett, de már nem a kapa húzza le a kezed. Az életben valaki most megy még csak kapálni, Valaki megy otthon ebéd után alukálni. Neki már nincsen más, mert már véglegesen elfáradt. Csahosod, még ott van melletted, jó, hogy ő nem fáradt. Talán tisztelik a korodat, ha becsületesen élted. Ha végleg elmész, lehet, hálaimát nem mondanak érted! Szemgödrödből kiviláglik a leélt évek sokasága… Lesz e még ebben a szemben életigenlés sokasága? Gondjaid mételye, nem tölt el örömmel, mert még várandós is, Így itt már csak az segít, ha türelmes vagy, de mormolsz imát is. Hiába mész Te még mindennap messzebb, egy kicsit kapálni, Éveid sokaságát, még ezzel sem tudod eltörölni. Kínodba a múlton emészted magadat, Felteszed a kendőt, vagy a kalpagodat, Mész, de kiderült nem bírod a kapádat… Minden este hosszan imára kell kulcsolod a kezed, Kéred esdekelve, adjon még egy napot, a végzeted… Valaki elment és csoszogva itt hagyta a te léted. Velem is, mint másokkal is, gyorsan körbe forog a Föld, De engemet meg már körbe ölel, az öregségi köd… Te is velem, csak egyre emlékszel… még a múltat őrződ. Vannak biz’ sorstársak látok erre-arra, lehajtott fejjel, Parázsként elhamvadó, már fel nem éledező tervekkel. Valaki meg valahogy eltévedt, jaj, mi is lett szegénnyel. Tetszik vagy sem, legnagyobb öröm, hogy eszel, ha kijössz a nyugdíjból, És ha van, a karácsonyi halszálkát ki tudod venni a szádból. Kérsz még-még egy-egy napot, de már nem vársz senkit a messzi távolból. Amíg lehet, addig naponta akarsz kapálni, Elmész löszös talajra, azt kicsit megforgatni. De már két húzás után minden rád fog izzadni. Hiába, no, az élet ilyen, el kell fogadni, Forog ma Föld, kapaszkodunk, nem tudunk mit tenni, Majd mossál hajat is és ondolálj, Múltból meg valamit nagyon csodálj. Idő és a világ elmegy, dehogy kezdenék újat… Lehet, meggondolom! De, hogy kezdhetnék én már újat? Vecsés, 2014. december 11. – Kustra Ferenc József | ||||||
| ||||||
