|
|
|
|---|---|
 |
|
| Lassan betakart a sötétség… 2/3. | ||||||
| Képzeletem…
A nagy-hegynyi sötétség ölén, mélázva, konyult fűben feküdtem, Elgondolkoztam, életemen, sorsomon, mily’ a nyugdíjas létem. Elnehezült szívem, mire végig zongoráztam rongyos életem. A szépséges, bársonyfekete, lágyan ringó sötétség, Nem segített, hogy könnyebb legyen az elviselhetőség… Mert bizony szép kor a hatvanhét, és ez a számszerűség. Az áthatolhatatlan sötétet a csillag-sziporka mutatja, Mert én belül tudom, hogy megy tovább, nem áll meg, óra mutatója. Minden elmúlik, de a jövő perce, az előző folytatója. A sötétben nincsen korkép, vad gondolataim úgy cikáznak, De nem durván, nem fájók, Inkább szabadon magukban cicáznak. Ez a korlátlan korlát-nélküli sötét, mit sokan imádnak. Sötét hőségben hallgatnak, a fű, a bokor és a fák, Ebben a vakságban nem látom, hol vannak broméliák. De magamról mindent tudok, gáncsolnak a száraz csutkák. Érdekes az éjszakai világ a meglevő tényekkel, Még akkor is, ha magadévá teszed a vad éjt, lélekkel. Ha gondolkozol, ha odatartozol, ha visz jó érvekkel. Most nem vagyok sugárzó napfényben, Csak leledzem az éber éj-kéjben, Úszok a vaksötét semmiségben. Igyekeztem, mindenképpen maradásra bírni a napfényt… Nem akartam éjsötétben élni saját szívben, ön-rabként… De élet csapdákkal teli, idő meg csak halad, óraként… A vaksötét, csendben zümmögteti a sötétséget, Ebbe, mint lovat befogja a világmindenséget. Én meg részt veszek benne, élvezem e semmiséget. Talán a sötétben, unos-untalan rovod az utadat, Közben lehet, hogy sokszor sírás fojtogatja a torkodat, Te meg elhagynád a sötétben, de nem lehet… a gondodat. Lehetsz Te igazságos, életerős, vagy életharcos, Ha nincsen jó kövesút! Amin mész pocsolyás, buktatós, És ezeket nem biztos, hogy legyőződ… lelked magasztos? A fénytelen csillag-fények, millió-számra égnek És nekem azt sugallják, hogy nem lesz vége az éjnek, De én tudom, a reggel véget vet a vaksötétnek… A szénfekete éjtenger, teljesen belepte eget, Fájó gondolataim nem is fogják fel a fény-szelet. Reggel majd jobb lesz, ha a Nap egy délibábot feléget. A fekete düh tüze is fellobbanhatna bennem, Mert az életem is éj-fekete, dühítő nekem… És mégis várom a fényt, fogam erre nagyon fenem… Reggeli napsütés arany-viharában eltűnik majd fekete éj És az aranyárban messzi elúszik a sötét-éj, mi már úgysem mély. A napfény tűző, elhatalmasodó hullámai… maga a fény-kéj. A természet lágy ölén, harmóniában csillagfényes éggel, világgal, A diszharmóniától eltávolodunk, begyűjtött égi sugárzással, És az élet megy tovább szépen, idő is megy időleges megnyugvással. Vecsés, 2015. június 28. – Kustra Ferenc József | ||||||
| ||||||
