Tavaszi szél a szerelem,
porozza a fákat,
dalba sepri sok sóhajom,
éneklek utánad.

Nyitvaterm? a szívem is,
hullatja sok magját,
mi bel?lem hull, megfogan.
Most a dalt aratják.

Írom a szelek énekét,
term? maggá lettem,
a vágyban fuldokló madár
ne ríjon helyettem.

...

Már igazán dühbe jövök
Szépséges kedvesem, miattad,
Hogy kerek ég és föld között
Nem lelek tárgyat, hasonlatnak.

Hiába, szó ide-oda,
Végtére is csak azt kell látnom,
Te vagy a legnagyobb csoda
Ezen a szép tündér világon.

Mint igazi mohamedán
Próféta szent könyvér?l tartja:
Te vagy el?ttem a Korán;
Minden szépségnek foglalatja.

Mi itt körültünk egyedül,
Külön-külön, megfoghatatlan:
Mint ellentét mind egyesül
Benned, csodálatos összhangban.

Szemedben, mely felém ragyog.
Együtt van éjfél és a h? dél.
Szebb vagy, mint mind az angyalok,
És csábitóbb az ördögöknél.

A vállad oly hideg, fehér,
Mint a sz?z hó a Kárpátokban.
És mégis gyújt, ha közel ér,
Perzsel, mint villám olthatatlan.

Bájad nem ismer éjt, napot.
Hatalma nincs rajtad sötétnek.
Sötétben is... ah, még csak ott!
Úgy sütsz, lobogsz, hogy majd elégek.

S az üdv izzó kohója, hol
A csók terem, mi b?vösb annál?
Az tüzesebb, mint a pokol,
És édesebb a menyországnál...!

...

Mert lelkem oly tükör, amelyben
Legszebbnek látod magadat;
Gyönyörködöl az istenképben,
Min?nek szerelmem mutat;
Mert szép vagy ott, mint a dics?ség,
Hódító, mint a diadal;
Tekintetedben angyalfönség,
Mit?l imává lesz a dal:

Ezért lejársz hozzám az égb?l,
Hogy ez arany vissz-sugarak
Rád özönölve a lelkemb?l
Fürösszék hiuságodat.
Oh hát e kölcsönös fényesség
Legyen választó átok itt,
Mely arcodon s szivem mélyén ég,
Engem megöl, téged vakít?

Hát csak butor, bár kedves, drága,
Tükröd maradjak én neked,
Kit soha, bármi h?n sovárgja,
Félvén, nem ér lehelleted?
Hát lelkem fénye, tisztasága
Legyen számomra kárhozat,
S ki isten-voltodat nem látja,
Szerelmedet majd annak add?

Ez hát a rend a mindenségben!
Te is olyan vagy, mint a nap,
Tündökl? a végetlenségben,
Melyt?l minden fényt visszakap;
De kebléhöz nem fér, csak az, ki
Reá homályt vet, léha folt;
Míg hátul a föld megkeríti,
Arcára csúsz a satnya hold?!

...

I

Csak hallanám örökké hangodat:
Elfeküdném a koporsóban, élve,
Behúnyt szemekkel, némán, mozdulatlan,
Sötét, hideg sirbolt alatt,
Örökkön örökké,
Világok keletkeztét?l, egyik
Itéletnaptól a másikig,
Kimondhatatlan, szakadatlan kéjben;
Hogy nem irigyelném magát
A felséges atyát,
Kinek dicsfényben meleng? szent arcát
Hattyúnyakú, választott angyalok
Hold fényeként rezg?, szelíd,
Elringató éneke simogatja...
Mig én oly édes örömest
Feküdném ott a koporsóban:
Behúnyt szemekkel, némán, mozdulatlan,
Örökkön örökké -
Csak hallanám szünetlen hangodat!...
S ha - ölelhetném karcsú derekad,
Ha csókolhatnám édes ajakad?
Szeretnék úgy meghalni ott,
Hogy föl se költsön engemet soha,
De soha semmiféle itéletnapi
Mennyekbe hívó trombita.
(Hisz ilyen kéj után
A mennyei lét maga: unalom!)
Hadd semmisülnék én meg egyedül,
Végkép, örökre, még emlékem is,
Hogy az ne háborgassa és
Elhervasztó irigységgel ne ölje
Az örökkévalóságot magát:
Mert volt egy lény, ki nála többet élt
Egy perc alatt, és így kijátszta ?t...
Ah oly örömest halnék meg ott
Megsemmisülve mindörökre, hisz
Átélném én egy perc alatt
Az örökkévaló id?t,
Ha ölelhetném karcsu derekad,
Ha megcsókolhatnám édes ajakad!

II

Oh, szépséges szép kedvesem,
Már igazán nem is tudom,
Mim vagy te énnékem?
Galambom, szentem, angyalom?
Vagy szegény szívemet szünetlen
- Legkiváltképen álmaimban -
Fojtogató kis boszorkányom?
Oh, gyönyörüségem, gyötrelmem,
Felséges kis tündérkirályném,
Házi oltárom, szentségem,
Mindennapi lelki kenyerem,
Te, te, te, te
Tündérregebeli csodakalácsom,
Kit egyre eszlek (...fájdalom! csak
Szemeimmel!) - s mégse fogysz el...
Ugyan mit mondjak már neked,
Minek nevezzelek,
S egyáltalán -
Mit is csináljak már veled?
Gyöngyöm virágom, csillagom,
Ládd, én azt gondolom,
Mégis talán nem bennem a hiba...
Hisz én, ha csak rád gondolok,
(Hát még ha szemtül szembe látlak!)
Ugy remegek, mint nyárlevél,
Ha forró déli nap süti...
S te csak nevetsz,
Mert - nem szeretsz!
Ez itten a dolog bibéje.
Hej, kedves, édes szép leány!
Szeretnél egy kicsit, csak
Egy szempillantatig:
Majd tudnám én, hogy mit tegyek...
Tán nem hiszed?
Ugyan kisértsd meg, édesem,
Meglásd, egyszerre minden jól megyen...

...

Lolli! deli kellemiddel
A rózsára homályt vetsz,
S szívéget? szemeiddel
Belém ezer t?rt nevetsz.

Szebb vagy te, mint a szép Hébe
A Dörg? lángölében,
Szebb, mint a szép Erycene
A kellem bájövében.

Képed szelíd vonásiban
Szerelmek nyíladoznak.
Tested minden mozgásiban
Tündérek múlatoznak.

Szép, mikor édes éneked
Szirénhangja zengedez,
S angyali érzékeny szíved
Harmoniát ömledez.

Szép, mikor piheg? kebled,
Mint egy galamb, epedez,
S lankadó nefelejcs-szemed
Harmatgyöngyöt görgedez.

Szép vagy te, mikor csintalan,
Mint könny? Zephyr, játszol,
S titkaidról vigyáztalan
Le-lereppen a fátyol.

Szép, mikor a gerjedelem
Andalodásba merít,
Szép, mikor a sz?z szemérem
Bíborlángszínbe borít.

De Lolli! a test szépségét,
Hidd el, csak úgy imádom,
Ha a szép lélek épségét
Tiszta kebelbe látom.

Ha angyali leplegidben
Angyali szív verdegél,
Nemes t?z ég ereidben,
S lelked a porból kikél.

...

Miért rettegsz kebelemben,
Miért, félénk leányka?
Mit félsz te, mint a kegyetlen
Vadtól a kis bárányka?

Nem vagyok én ellenséged,
Sem hitszeg? csapodár;
Hív lelket adok én néked,
Míg koporsóm bé nem zár.

Tiéd leszek, míg e kedves
Rubintajak csókot kér,
Tiéd, mid?n már e kegyes
Szív csak akadozva vér.

Halld, melly édesen csatináz
A völgy zeng? csermelye,
A víg madár mint zeng s trilláz,
S mint nyög a filemile!

Majd ha a bús tél közelget,
Ezek mind elnémulnak,
Elrepül a szép kikelet,
S örömeink elmulnak.

...