|
|
|
|---|---|
 |
|
| Mikor fáradtan | ||||||
|
...magáévá tesz a magányos, kietlen álom, a hideg, üres ágyon, ne a darabokra szaggató napokra gondolj vissza, repülj? repülj a nyárba , mikor oly sok év után, kábultan, értetlenül - szinte bután, zuhantál egy kedves randevúba... ezer sugárral ünnepelt a nap, de nem perzselt, nem égetett, langyos, kedves szell? is érte arcodat, meglobbantotta ingedet... nem tudtad mi ez, csak érezted, valami nagyon furcsa jóság bebugyolálja tested, nem is értetted, nem tudtad, mire véljed... s a buja rengeteg kedves, sz?k ösvényén átöleltél, majdnem kettétörtem és megismételted a csókot, a legels?t, mit én fogadtam olyan meglepetten? utóbb beszéltél róla, akkor tudtad meg, tisztán, élesen, hogy "én ?t szeretem, istenem, mennyire szeretem!"... ámultál, mint a kisgyerek, mikor az angyal csenget, karácsony este... kitárul az ajtó, teljesen, s káprázik a csillogó csodától olyan édesen, hogy eláll a szó... öleltelek, illatodba mélyen belefúrtam magam, hogy legalább ezt el ne veszítsem, istenem, már akkor hogy tudta a szívem... pedig te akkor még reméltél, tervet készítettél, s valami módon magadénak tudtál, teljes biztonsággal engemet... aztán jöttek a kínkeservek, félreértések és bánatok, mint malomban megadón a búza, ?rl?dtem, lázadoztam, hittem, nem adhatod fel ennyire könnyen, s amiért feladod... ma már elment t?lünk a nyár, a szerelem még tombol és éget, de nyomunkban egy sötét kísértet, azt mormolva, mint buddhista imája, egyhangún, idegesít?, folytonos, csendes zajjal, hogy ember, ezt feladtad, gyenge lábon állsz az akarattal, elfáradtál... igen, belefáradtál, érzem, s nem tudok tenni érted semmit, csak, mint Magdolna, letörlöm véres lelkedet, kiölelem bel?led a napi rettenetet, mikor lehet, s engeded... illatod ma is varázsos, lényed el?ttem tiszta, nincs titok, csak tudom, hogy nélküled keserves, veled lenni, állandóan, mégsem akarok... így a magányos álom el?tt, legalább jelenjen meg az ösvény, hol csak kétszer voltunk, csak a testünk esküdött, nehéz teher akkor is, ha nem mondatott ki szó... szeretlek, mint egy beteg gyereket, lesántult cicát, mint a soha ? kedvesemet, szívemben forró széndarabok parázslanak némán, s ha nagyon éget,vizet neki... de fölparázslik újra, s apellálok az úrra, vegyen el t?lem, mert úgy szeretni vétek, hogy tudjuk mindketten, mindkett?nket éget, csak egy balga "nem lehet" az akadály... ha ember kett?sen él, bicsaklik a lelke, fázik és csak egy csöpp melegre vágyik, ölelésre, szóra, mindenféle, csillámos csuda jóra, de azt az ember csak attól az egyt?l kaphatja meg... átok már rajtunk vágy, szerelem, szabad szívvel, szürkén és érdesen, de biztos talajjal - így kellene... | ||||||
| ||||||
