|
|
|
|---|---|
 |
|
| Panaszok | ||||||
| I
Ha csak szeretsz, bár viszonzatlan, De térdelhetsz h? áhitatban Bálványod lábai el?tt, S hogy végtelen szereted ?t, Hogy érte élsz, bevallhatod: E sorsodat még áldhatod. De ha szeretsz, s nincs egyéb vágyad, Mint Neki e forró imádat Elmondani egy pillanatban És azután meghalni ottan, - S még ezt is tiltja csillagod: Hogy mi az átok, tudhatod. II Nem birok már a szivemmel, Úgy teli van szerelemmel. Ha valahol ki nem öntöm, Maradásom nincs e földön. Elmegyek a zöld erd?be, Bekiáltok a sür?be, Vigasztaló szóra várva; De hiába, mind hiába! Fái némák a vadonnak, Szelid ?zek szánakoznak. S útjain a rengetegnek A verebek kinevetnek... III Sugalmas, rejtelmes éjjel. Kéjt?l rezzen a bokor. Fönn az égen b?vös fénnyel Robban el a meteor. Ámulattal nézve rája, Elmerengsz, gondolkodol. Bölcs, tudós ki nem találja, De szivem rég sejti jól. Csillag az, fut végzetétül, Mely, mint kárhozat, sötét. Szív, melyben reménység nélkül Olthatlan vágy tüze ég. Lény, kit egy kimondhatatlan, Elviselhetlen titok Addig égetett, mig ottan Darabokra szakitott... | ||||||
| ||||||
