|
|
|
|---|---|
 |
|
| Vakablakon kinézve! | ||||||
| Vakablakban meditálok…
Fut széles, kanyartalan út, a nagy kanyaron túl a semmibe… Kialvatlan a szemeim, révedve bámulnak a messzibe… Üveg nélküli vakablak... kinézve, fixírozok valamit, Az időóra ketyeg, csapkod benne valami, tán, valakit… Bölcsesség köve nincs... beépítették a kútja kávájába, Lovam is elszaladt, valahol legelész, a kínja poklába. Van-e még bármilyen lelkem? Bolyong vagy csak kicsit elcsavargott? Felhők, ha eloszlanak, mondhatom... csillagfénynek utat nyitott. Zavart ez a világ, szürke füstköd borítja a mindenséget, Sötétben, honnan vegyem elő, a mindent értő lelkiséget? Most, a szélvihar kócolja, a fák borotválkozott ágait, Éjjel, meg a Hold csak megy… érdektelen, intézi a dolgait. Most a télen a kemény fagyok, a kertem felett jártak, Bentről néztem, a holdsugarak is bundába grasszáltak! Azt is láttam bentről, hogy kint gallytördelő szelek jártak, Akkor én bent, melegben örülhetek a hideg máknak? Vecsés, 2015. február 23. –Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként. | ||||||
| ||||||
