|
|
|
|---|---|
 |
|
| A csend beszél… | ||||||
| Hogy magányos vagy, attól ne félj,
Mert a csend hozzád mindig beszél… Beszél neked az a múltról, az elmúlásról, Beszél neked szépről-jóról és minden másról. Te az élet színpadán, nem vagy csak egy látomás, Bár szemed körül a sírás-rívás, mély árkot ás És életed feldolgozása agyad tébolya, Nézel, és bár messze látsz, nézésed oly’ tétova… Érzem is, hogy minden eltűnik a csendben, Sűrű köd van mögöttem a végtelenben, A fránya csend lassan melankolikussá tesz De a hang violinkulcsát... még asztalra tesz. A csend méláztat, elgondolkodtat És mint vad lovas, köröttem vágtat, De én nevetek, mert dobogása sem hallik, Közben a melankólia belém furakszik. A csend is majd jön, megérkezik a sötétedéssel, Azonnal át is ölel, pőrén, teli mély érzéssel. Egymást ölelve elindulunk az éj sötét útján, És majd életet mutatunk az éjnek, bár úgy sután. Reggel majd megállapítom, hogy a tegnap itt hagyott És még mindig csendben szétfolyó vízcseppecske vagyok? Óh, Te csend, de hogyan? Melletted, veled élek? Míg ez így van, addig semmitől én nem félek. Itt vagy és ahogy majd lassan, biztosan múlnak az évek, Szembejönnek szomszédok, barátok, ők is már mind vének. Még talán hosszasan maradok és így veled élek, Maradok, és nem leszek társa hulló falevélnek. Nekem, az élet vándorának hosszú útja jó, Veled közben megpihenni, bíz’ enyhülést adó. A földi ősvényen járunk, mit várunk az égi jel! Csend! Te vagy szívemnek éneke, tovább a csúcsra fel! A Hold esténként előjön és úgy lassan bandukolva Komótosan, békésen járja az útját napról-napra, A kertek, a házak közé szeretettel betekint, És csendet, nyugalmat, békességet, álmot reánk hint. Egyszer amint csendben ücsörgők a szomszédos réten, Teliholdon elbambulva... magam csendjében nézem. Mélyen elgondolkodok a sorsom hajókötélből font húrján, Nem játszom a szomorút… az vagyok úgyis az éveim múltán… Mélán, csendben nézek fel az égre, majd’ elhagy a tudat, Karom is lehull, csend meg csak ölel… nincs fájó indulat. Szótlan a csend, mutatja, ez a nyáresti holdvilág És tudatja velem, hogy lesz még holnap, lesz napvilág. Ahogy csendben ücsörgők, felismerem, hogy csak egy "kis pont" vagyok, Mert felnézve úgy látom, hogy kicsinylőn intenek a csillagok. Azért… láttam a tiszta lelküket és benne a csendes, vágyat, Az örömtelit, a végtelent, a megbocsájtót, fény, a lágyat. Biztosan tudom, hogy a "kis pontot" is fogadják, ha arra jár És ez én lennék! Megyek én majd arra fele, ha időm lejár… Majd megyek én, ha a csend is szól, és ha felkészültem az útra, De oda már hátizsák sem kell, ez már csendes, magányos túra… Az emlékek olyan szépek! Most még emlékezek, Kezdek fázni, sután sétálva házba bemegyek. Várom a reggelt, bár mindig más a napfelkelte, Csend súgja, nyugalom, messze még a naplemente… Az éjszaka csendjét kitölti az éjség sötétje, Látni semmit, csak a vén Hold baktat… ezüst holdfénybe. Vecsés, 2014. július 3. – Kustra Ferenc József | ||||||
| ||||||
