|
|
|
|---|---|
 |
|
| Don-kanyarban, őrségben a poéta! | ||||||
| Poéta a lövészárokban…
Hómezők fény-káváját nézegetem kint az őrségben, Szeretnék még majd, létet beteljesíteni egészben… Így éjfél után már, könnyen veszek mindent… legényesen! Csizmám ócska bélése rég elkopott, Annyit sem ér már, mint egy ingyen kokott! Eszembe jutott, hogy otthon írtam én verseket, Egy nagyobb kockás füzetbe, régebben tele lett… Precíz, német géppisztolyomat közben megnézem, Harmincegy fok itt a mínusz, lehet, hogy most végem? Ha orosz támad, reggelre már fagyott a létem. Hiába van nagyszerű fegyverem, Itt minden, olyan, mint a jégverem, Befagyott, töltényt ki nem lőhetem… Bárhogy éltem, vagy álltam, itt vagyok, rosszkor voltam rossz helyen, Ilyen szép hómezőt, sohse láttam, szemben a Don-kehelyben… Az időm, bűvös álmokkal megveszteget, Ígéri, látok én még sötét fényeket... Hó, reggelig, majd nem vakít el legyeket… Itt az egész század arcán gyűlnek a mosolytalan szarkalábak, Ha erősek lennénk, szabadulásból nekimennénk a muszkának… De lángol itt minden, lángol a hó, életünket adjuk… hazának? Itt a háborúban, vége mindennek? Már nem lövünk ki golyókat? Itt, őrségben, olyan nagy a hideg, nem gyúrhatok én hógolyókat… Valaki még beállna közénk, harcban énekelhetné nótánkat. Hát… miért érzem úgy, hogy az életem a végét járja? Idehoztak mindenkit, bele, robbanó-pusztulásba. Nem szeretném, ha a családom szemfedő alatt látna… A hideg idő vasmarokkal mar az arcunkba, Innen, már nem sokan megyünk vissza a hazánkba! Majd lefagy a lábam, dúdolgatok, lövészárok szélén élek… Most itt én vagyok, így mindenki helyett, nagyon rettegve félek. Szarkaláb árkát, kitöltötte a lélegzet-pára, ahogy odafagyott, Szemöldökömről, a lógó jégcsapok vége már régen arcomba csapott… Ha gyújtógránáttal lőnek minket, akkor lángol a hó, a mindenség is, Piciny lelkem nagyon törékeny, halkan imádkozok, segít talán mégis… Én is lőttem már az oroszokra, feloldozás nincs, további lét… fétis! Itt a hóban és kemény fagyban Benne a jég-lövészárokban, Senki nem vagyok én már, vagy ha mégis, Félrenéz mindenki, köztük még én is! Akár innen is hazasétálnék, ha lehetne, Közben meg valami vers juthatna az eszembe… Otthon nyitnék verseknek, egy új kockás füzetet, Sorokban írnám bele új gondolatmenetet. Már annyira kihűltem, hogy magamon nevetve, vitustáncot járok, A meleg mocsári vizet élvezve, álmomban többször is ott járok… Látom, közelednek fehér-álcaruhás alakok, Majd’ marokra fogom a fegyverem és odacsapok… Toporogva táncolok tovább, mert a hideg ömlik rám a sztyeppéről, Álom mocsaram is lángol, ahogy lőnek rám, rejtőzve, fehérségből. Nem értem, miért nem találnak el, tán' emberbaráti kíméletből? Lehet, hogy tudják, otthon én poéta vagyok? Itt is, de, a lelkem-szívemben megszakadok… Úgysem jó a fegyverem, itt már nem harcolok… Előre tolt állásban csonttá fagyva, teljesen egyedül vagyok, Mint mondtam, nem jó már a fegyverem, befagyott, már nem harcolhatok... Még élek a hó hátán, de, lehet, hogy reggelre fagy-szobor vagyok? Már nehéz ágyúk is lőnek, lángol a hó és hátul a fedezék, Most vagyok rossz időben, rossz helyen, nagyon is peches ember levék… Madárcsicsergést én már nem fogok hallani, Kockás-füzetembe, ki fog verset faragni? Itt nem maradhatok, a hideg annyira fáj, Jó lenne, ha még egyszer, nem lángolna a táj. Fiatal, poétalelkem... orosz mennybe száll? Én nem jöttem, hoztak! A halál, engem kaszál? * Nézem az álcaruhásokat és mennek visszafelé, A lelkem már tudja? Már ujjong, helyét szinte nem lelé. Ha nem váltanak le, itt megfagyok, vagy tán' még írhatok? Lehet, hogy megmentenek engem, a háborús angyalok? Toporgok folyvást, fázón, lehunyott szemmel, Világra gondolok, nagy-nagy szeretettel, Vár otthon a családom, talán még majd, megölelhetem őket? Én már gondolatban ölelem angyalokat, mint megmentőket! Imát is mormolok az éjkirálynő felé, Már csend van, minek a zaja helyét nem lelé. Hold csak nézve bámul és süt le ránk, Tán’ sajnálja, hogy vékony a ruhánk. Lelkem szinte már násztáncot jár, Lehet, leszek öreg is, immár… A jéghideg nyugalmam csendje átjárja a poétalelkem, Már nem a szomorúság, a remény, ami veszettül dúl bennem. A saját kis-csillagom kialvóban lévő fénye, Jó erősen belemar, az égnek vaksötétjébe… Vecsés, 2016. szeptember 11. – Kustra Ferenc József – íródott: történelmi visszaemlékezésként és az ottveszett katonáinkra! | ||||||
| ||||||
