|
|
|
|---|---|
 |
|
| Don-kanyari élet-pályaudvaron | ||||||
| Idefelé, a homokunkkal támasztottuk az ablakot,
Közben beszélgettünk, hogy ki és mit akarna, milyen harcot… Érdekes, azt senki nem vetette föl, ezt, ki éli túl, Semmit nem látva, csak néztük a tájat, nagyon botorul. Mindannyiunkban zakatolt a gyors élet-vonata Ahogy jött a hideg, lassan csökkent vágyunk halmaza… Lassan gyanús is lett, hogy ez a hideg kezd lét-taroló lenni, Ahogy csak zakatoltunk, táj igyekezett jeges-havas lenni. A vonaton utazik a létem, vele van társként a vágy… A kéj mámora? Megmondták, ez lesz az első, ami elhágy… Az álmok mesés útjait múltamban is követtem, Reggel meg az állomások homályában ébredtem. Az életünk vonata, ideért a pályaudvarra, Ez most a miénk, a hóba-jégbe ásott lövészárka… Mi nem is kértük, de a vonat idehozott, Bár sok volt köztünk, aki végig okoskodott. Van itt süvöltős füttyszó, éppen a fejünk felett, Mikor a muszka gránát erre száll a Don felett. Ha az élet vonatát nézzük, van kinek ez megálló, De van, kinek végállomás, ez az ember-húsdaráló. Erről a vonatról leszállni? Nos, azt egyáltalán nem lehet, Csak ha, telibe robban egy bomba, véglegesen akkor lehet. Örök fogoly vagy a vonatodban, ne keress más elméletet. A Don-kanyarban, bizony igen hamar kisiklik az élet, Halál jő, fölmondja, véget is ér a rövid bérelt-élet… A család otthon, lehet, nem tudja meg katona mivé lett… Már esteledik... Már a naplemente mázolja a tájat át, Bebíborozza a jeges-fagyott hómezőt, így adja báját. Én érzem, sőt tudom, a múltból vagyunk itt, És lehet, hogy itt fagyok meg… a mindenit. Tyiu… Tyiu… Tyiu...bumm, bumm, bumm, lövések zaja hallik, Oroszok esténként is lőnek… érezzük is, itt lakik. Bumm! Egy akna előttem harminc méterrel levágott, Most mondhatom a hálaimát, nem erre kóválygott. Nincsenek felhők az égen, már a Hold is feljön, ő lesz az úr! Átfesti a hó-jégmezőt, hideg ezüsttel, vakít cudarul. Múltból jöttem és még élek... A többit vajh' hogy mérik, fukarul? Ez akkor egy állomás, pályaudvar, vagy végállomás? Vaskerék, vas sínen hangokat ad, ez végső csikorgás? Míg jöttünk nem láttunk semmit, táj maga volt a vágtatás. . (10 szavas) Kinézve az ablakon, fények elmosódtak, Igaz is! Minek látni katonának… (HIAQ) Volt útnak oly’ része, Ahol fény elbújt, nem nézett! Sötét is vaksi volt. (apeva) Hol Lehet Már az a Pályaudvar? Minek szállunk le? Szólt az őrmester, készüljünk, nemsokára: kell leszállni, Aztán majd folytatjuk… tíz kilométert mély hóban mászni! De még robog a vonat, csattognak a kerekek, És bizony kezdenek már sorban félni a lelkek. Lassan meg is érkeztünk, de még semmit nem látni az élet-pályaudvarokon, Kinek csattog a szemaforja, az átváltozik-e, örök pirosra átállón… Vecsés, 2016. július 22. – Kustra Ferenc József- íródott: történelmi visszaemlékezésként és az ott pusztult katonáink emlékére. | ||||||
| ||||||
