|
|
|
|---|---|
 |
|
| Don-kanyar krónikása egy poéta | ||||||
| Harctéri meditáció, versben, apevában és senrjú -ban…
Bizakodón gondoltam mindig, a ridegen hideg tél is lehet szép, De ma már tudom, ha ezt látjuk, akkor jobb ha, elővett régi fénykép… Itt mintha dézsából öntenék ránk a hideget, Így ezt, aztán jól beszívjuk, árokban eleget. Recseg a vastag hóréteg-jég, amikor rátaposok, De nem marad meg a nyomom, amit a talpammal nyomok. Hazafelé menne már a lelkem, itt maradni nem kéne... Unja és már fél, feladná a harcot, inkább hazatérne. Otthon a tanyában jól érezné magát, ott nem is félne, Aki általában sem tud örülni semminek, sem életnek, Az, sosem fog örülni, hogy is örülne itt a nagy semminek… De, bizony én itt kemény negyven fokban, mit mondjak a lelkemnek? Fájó, hazavágyó szívedre a felcser gyógyírt itt, kiad? Valaki letörli az arcra fagyott könnyet, vagy ott marad? Egy ilyen ólomsúlyú lelket kiszabadítani ki fog? Vagy talán van a zsebedben, osztandó, pár töltetlen cukrod? Jeges hóba, lecsüng a kevés remény ága, Valós katonasorsot legott szív magába, Aztán rátekeredik, csüngő jégcsap szálra… Óh! Te végtelen hómező, nem ismerlek régen, De, már tudom, hogy Te vagy a halál itt a végen… Mondták, kik régen vannak itt és ismernek régen. Bénára fagyott ajkam üvölt, vad, néma szavakkal, Térdre hullik a fájdalom, le nem írott mondattal… A száj összezárva, arcomon dühöng, heves közöny, Mellettem, hideg szánalom, de itt marad örökkön! Megfagyott halottak vidéke ez, amerre én most járok, Elmúltak az emberi szép idők, meditálok, megállok… Vacog, minden porcikám... fázástól reszketve csak mélázok. Mondják a költő lelke örök, azt halál, nem veszejti el soha, Testét, ha sír elnyeli, lelkét nem tépi a féreg metszőfoga! Ő maga az örökös remény... olvasói szívében tovább él, Életben tartja a sok költemény, lám holtában is csak tovább él! * Tűz Érlel Sok lávát. Lehelek én Sok fagyott párát! * Hideg átölel, Vastag hó akadályoz! Nincs, ki elföldel… * Mit adjak fel én? Még élek… peremsávban. Bumm, bumm! Rám lőnek… * Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján! Ha a vize zavarossá válna, csak nézném, múlást várván… Ha fűzfa lennék, egyik ágamat a vízbe lógatnám, De ebből tudnám, itthon vagyok, ez a szeretett hazám! Nem látszik a művem a ceruzám hegyében… Nem látszik, hogy fagy meg a vér, a véredényben. Nem látszik, hogy itt mindenkinek sír a lelke… Nem látszik, hogy innen mindenki hazamenne? Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján! A jeges szél sem bántaná, csak játékos lenne a lombján… De itt az Uriv melletti hómezőn, álomkép, nincs játékosság, Itt az ég kegyetlen haragja, a hóvihar, maga az aljasság. A parancsnokom azt kívánja, hogy bátran öljem le az ellent! Mikor is, itten félni olyan, hogy a katona folyton szellent… Szabadulni nem lehet, mintha zárda vasajtója csukva lenne, Menne, innen bíz’ a meggyötört… messze futna innen, ha lehetne. Én írok nektek, amit tudok, meg ami eszembe jut, És bizony, nem tudom, hogy látom e még otthont, kis falut…? * Zsebet dagasztja Az a sok megírt versem. Meghalok? Elvész… * Itt, Papi Áldások Csatázáshoz… Hah! Golyó ellen? * Folyton-folyvást csak rátok gondolok, Szeretteim, gyerekek, rokonok. A költök lelke olyan, mint egy földi-síron túli látomás, Az majd át tőri a végtelen valóságot, mint az áldomás… Ha majd felnéztek, látjátok, milyenek a csillagok fényei, Jusson eszetekbe, hogy Urivnál ott maradtak a léptei… Vecsés, 2016. november 11. – Kustra Ferenc József - Az apeva, 5 soros új, magyar versforma és soronkénti szótagszám kötöttsége van: 1-2-3-4-5. Szavakat tördelni tilos! Íródott: történelmi visszaemlékezésként az ottveszett katonáinkért. | ||||||
| ||||||
