|
|
|
|---|---|
 |
|
| Don-kanyari emlékezés… | ||||||
| Kezdő hadnagy voltam 1942.- ben…
Jaj! Hideg Ölelget! Remeg testem, Lelkem, mindenem! * Itt Lélek Nem leli Nyugvó helyét! Sír is oly’ hideg. * Gaz Hideg, Maga az Ármány! És az, Hogy még lőnek is…! * Vánszorogva botorkál a lélek, de, nincs miért visszanézni, Mert azzal is csak robbanásokat lehetne visszaidézni. Álmodozó a lélek, az égbe száll belőle a sóhajtás, De, nem hallja meg az itteni hó és a hideg ármánykodás. Amikor először hallottam, hogy „tyiu-tyiu-tyiu…” az orosz így orgonál, Majdhogy nem, áhítattal hallgattam, „tyiu-tyiu-tyiu…”, az orosz hogy muzsikál… Az ágyúszó oly' lágyan, harsogva-ordítva a fülembe cseng… A találat becsapódik… ha élünk, érezzük; föld belereng! Tyiuuu-tyiuuu-tyiuuu… tizennyolcszor egymás után, Ez volt a nagy katyusa, a tizennyolc csövével sorban, majdnem buján... Ez a reaktív fegyver, ontotta a halált, dallamra, szinte puhán. A katyusákból csak mi előttünk van, vagy harminc darab, Nagy zenekar, mi úgy van hangszerelve, hogy… haláldarab. Itt a lélek, mint tört cserép, darabokra válik, Folyvást sebző szilánkoktól, kis-apróra mállik, Ez nem a mi harcunk, mi életünk... kiviláglik. Tra-tra-tra… szólt a géppuska, a lövedékek felénk kaszáltak, Kat-kat-kat… a légvédelmi gépágyú is megszólal... galádak. Trrr-trrr… pereg az orosz dobtáras géppisztoly, nyelve, szeletelne. Ha életben maradunk, az föltétlen Isten segedelme… Rám morog egy messze hordó ágyú, miközben csak... csak ácsorgok. Nem talált messze volt, így ijedtemben, mérgemben, én rámorgok. Embervér-éhes a robbanás, látom, de az ittlétünk, átok! * Front lehetne az Élted pályaudvara… Akna csak fütyül. * Vannak itt még nekem, otthoni reményteljes álmok, Élet szabadulásra, isteni csodára várok. A múlt sodort ide, régebbi időszakon át, Itt én, nem látom szépnek reggel, a nap sugarát... Negyvenkettő szilveszterre értem az állomáshelyemre, Legott csak, azt láttam, mennyi bajtársam nincsen eltemetve…. Éppen, mínusz harminchét fok volt... mulatságra a hideg, De itt nem volt pezsgő, nők meg tánc, itt élet nagyon rideg. Megdöbbentem… itt a lefagyott kéz és a láb a módi, Mínusz negyvennel szemben nem lehet akadékoskodni. A hideg itt mindenható, mint a gonosz, sátáni kacaj... Lépre csal, de, ha nem mész, akkor is kiállt... erre, davaj. * Aknának, hideg Nem számít. Repül és öl. Épp szilveszterkor. * Szilveszterkor az élet és a halál, táncra is kelt egymással, Közben egy bomba lecsapott, ölelkezett kemény fagyhalállal! * Katonák fáznak, Nincsen téli ruhájuk. Vezérkar… izzad? * Én szakaszparancsnoknak lettem idevezényelve, Egyből az első vonalba, életben… reménykedve… Van itt nekem a hóba ásva egy kis bunkerem, Van tisztiszolgám, épp a földim, őt már ismerem! Az őrség meg a készültség, állandóan mindig kint van terepen, Ez a rettenetes hideg és vastag hó, lyukat robbant lelkeken. Érzem én azt, mi benne él a szívemben, Nem hevenyészett érzelem a semmiben. Hogy mi van, a havas éjben, Meglelem… a fagyos jégben. Nekem itt, mint szakaszparancsnoknak, emberekről kellene gondoskodnom. De nincs időm... a sok elesettért, sebesültért, folyton le kell hajolnom… Itt nincsenek lombtalan, meztelen fák, mik borzonganának, És nincsenek vérmes remények, mik köztük bolyonganának! Hamar jött a január tizenkettedike és reggel kilenckor, Az orosz össztüzet kezdett zúdítani most, és nem majd, víkendkor. Elég baj volt ez nekünk, de, délután öt órakor meg is indultak! Végeláthatatlan roham hömpölygött felénk... szerepek, kitisztultak. Igyekeztek úgy lőni, hogy találjon belénk! Jaj, ügyességnek... Jöttek a pufajkás gyalogosok, a motorizált lövészek, Jöttek a lánctalpasok, amik lassan de, éppen elénk értek. Kiadtam a parancsot, mindenki kezdjen el futni hátrafelé, Megvártam az utolsó katonámat és indultam arrafelé… 20 év múlva… ********* Emlékszem, a bunkerommal átellenben egy fakereszt állott. Egy akna belecsapott, a friss kereszt, az enyészetbe szállott. Már akkor sem tudtuk, hogy ki volt az eltemetett, él ös emlékezet Mert, az aknarobbanás elvitte róla az utolsó emlékeket… Emlékeimben: ott minden karcos volt, szinte katasztrófa, Akárhová néztem is, láttam, mindenütt csak, sok a sorja… Nagyon porzott a hó, a hóvihar szembefutott velem. A pengeéles hó szemcsék, könnyezővé tették szemem. Derékig hóba süllyedve, velem battyogott a bánat. Behívót kaptam, így hagytam el kedves hazámat. Egy biztos, ott az élet nekünk biz' több volt, mint roskatag, Lőtt egy akna, és utána már lehet... minden hallgatag. Öt percre előre gondolni is, volt nagyon ingatag. Az ember ott csak tengette a szürke napjait egykedvűen, És bizony, senki nem kapott nevetőgörcsöt… semmi örömben. A frontvonalat én jó helynek nem-igen gondolnám, Golyóval ölő, és jeges mészárszéknek mondanám! Ott az ember lelke olyan volt, mint oldott kéve, Szíve-lelke is széthullott, fronti messzeségbe. És bizony ott még elfagyott az ő legénysége… Borzalmas, a havas, jeges-tájon orosz roham-támadás, Élet kiszámíthatatlan… soknak nem is volt megmaradás. A fronton, az erőszak dúlt és a reménytelenség, Megfagyás volt napirenden, hozzá elő dermedtség. Ott éltek és lőttek a katonák, megfagyott lábbal, Oly kicsinyes volt ott az élet… kéz-fogás, halállal. Folyvást és szinte állandóan bőgtek az orosz fegyverek, Kik a fronton éltek-haltak, fagytak… voltak ők is emberek. A halál oly’ keveset dolgozott, csak a fagyást küldte ránk, Mint kisgyermek, sóvárogtak, sírtak a haldokló katonák. Régen voltak ezek, de, bennem még nem múló az emlék, Barátaim, ott mind elmentek… legyen nekik békesség! Ott bizony, nem voltak unalmas, kurta napok, Esténként konstatáltam: huh, életben vagyok. Számból, másokéból, szakadtak a sóhajok… Szerencsére túléltem, itt vagyok, Nevelek is, egy szép nagy, családot! A régi háború, nekem szerencsémre már emlék, Bízok, hogy több háború nem lesz nekem! Én nem mennék... Az útmentén, néha még látom… halott, merev emberi testek, Kilőtt, égő harckocsik, lánctalpak által felszántott bunkerek. Hallom, hogy miként süvít... katyusa tizennyolc csöve, Még látom, hogy a parancsok bunkere szét van lőve! Még emlékszem, hogy a kemény, negyvenfokosra fagyott szalonnát Nem tudtuk vágni, sem rendesen enni, csak faragtuk falatkát. Minden emlék, csupán fájdalmas szerencsére múlt idő, A részben elveszett élet hiánya nem felejthető. Az öldöklő mészárlás emléke soha nem múlik, A hó meg, a meghalt bajtársak sírjára, csak hullik. Ott Voltam! Az ármány Nem győzött le! Ördögkacaj se… * De Lelkem Darabja Csak ott maradt! Jól emlékezek! * Isten velünk volt, mi tizenegyen, egyben maradtunk és haza is érhettünk! A sok viszontagságot, borzalmat még leírni sem tudom… mindent túléltünk! Van egy kis tanyám, én még a nagypapámtól örököltem, Állatokkal és egy kis földdel. Kezdtem is és műveltem. Mire az orosz front ideért, már visszailleszkedtem. Azért a biztonság kedvéért a család elbujtatott egy kis árva szénakazalba, És a kaukázusi hordának garázdálkodását, a feleségem is megúszta… Gazdálkodtam pár évet, de az új hatalom elvette a gazdaságot, Örültem, hogy a ház megmaradt, meghagyták a családi lakhatóságot. Pár éve kezdtem keresni a velem volt túlélőket, de csak hétről tudtam meg valamit, Még ennyien élünk és évente január tizenkettedikén, találkozunk egy kicsit! Örülünk egymásnak és az életnek, anekdotázunk, eszegetünk, iszogatunk kortynyit. Amikor rám lőttek az oroszok, nagy volt a kalamajka, De, semmit nem tehettünk, ez volt az orosz tüzérek dolga… Nekem fontos, hogy túléltem, jeget is, megérkeztem haza Az emlék nem hal meg, csak talán eltelt idő elfedi, De a rosszra is feltétlen muszáj visszaemlékezni! Vecsés, 2016. január 2. – Kustra Ferenc József - versben, haikuban és apevában… történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkra. | ||||||
| ||||||
