|
|
|
|---|---|
 |
|
| Éjszakai járőr a Don-kanyarban | ||||||
| A januári hold kissé előtűnő, csillogó ezüst fényében,
Járőr oson, ellen állások felé, a háború vad örvényében. A megfagyott táj hideg, fehér csillogásában, A halál hideg, ezüst fényű áramlásában… Az éj, maga a fekete árnyék, fényjelenség. Olyan szép, mint eltévedt, idegen jelenség. A sötét álombéli… finoman, puhán suhan. A holdfény ezüstje előtör, majd visszazuhan. Az álombéli, habosan gomolygó pára, Az izzadt testek körül ködlik, arra, rája. Az örvénylő légforgatag elfogyó hőből és nedvből… A párafüggöny a bajuszokra fagy, a lélegzetből. Percek és méterek némán, lassan elmaradnak mögöttük, Sötét, fénytelen, láthatatlan ellen arcvonal, előttük. Távolabb kivehető a nagy jegenyék sora, Olyanok, mint az asztallapba döfött penna. Csupán a varjak ébrednek fel az éji álmukból, De csak félig nyitják szemhéjukat… elég a látványból. Elölről valami zaj hallatszik, felfigyelnek, A csend tovább rezeg a táj felett… igyekeznek. Mennek, a semmi ősi vágtában rohan az éjszakába, Katonák kemények, de a lelkük elbújik önmagába. Most már közelről hallani egy fémes, de halk csattanást, Ez elzúg a hallgatag táj felett, nem nyújt vigasztalást. Itt nem vár tárt kapu az ide érkező vándorokra, Itt a bejárati ajtó… élet és a halál ura! A fagyott hó ezüstösen csillogó pikkelyes körvonalakkal Vonta be a fák, bokrok koronáját, királyi hermelin kerettel. Szemben nem frakkos, komornyikbojtos alakok vannak beásva, Csíkos mellényes lakáj helyett, őket pufajkás orosz várja. A sorban utolsó, kissé hervadt, férfiarc. A sápadt, beesett arcon, sok a gondránc. Majdnem vastag ajkakra ívelő barázdák, inkább koravén fiút, Mint meglett, harcos férfit rajzolnak… az ő lelkének itt már nincs kiút. Szemben velük, tíz lépésre egyszer fölcsattan egy orosz „sztoj”! Mind a hatan megdermedtek… a félelemtől lelkük fogoly. Táj, még fagyottabbnak tűnt… katonák reagáltak volna, De idejük már nem volt… a sors keze az ajtót becsukta. Hold elbujt, magyarok arcán a sötét miatt nem látszik a félelem, Nyugtalanító ellentmondás a test és lélek között… lételem. Balról megszólaltak a géppuskák, és kézigránát repült, Magyar katonák arcán félelem és orosz utálat ült. Mindennek hamar vége lett, varjak lecsukták a szemhéjukat, Katonáink hitték, úgy halnak meg, hogy védik hazájukat… Csongrád, 2012. július 29. – Kustra Ferenc József - íródott. Hollós Korvin Lajos: A szürke eminenciás c. kisregénye ihletésével + történelmi emlékezésként és az elesett hőseinkre emlékezésből. | ||||||
| ||||||
