|
|
|
|---|---|
 |
|
| Don-kanyar a csonka vágány… | ||||||
| SAS behívót kaptam
Én SAS behívót kaptam és gyorsan idekerültem… Sokan vagyunk itt, itt látom, nem csak egyedül jöttem! Itt a hómező olyan, mint a zöldellő, buja dzsungel, Haladni benne nehéz, elveszni lehet, végérvénnyel. Minket is itt, mint nyári fenyvesben terjedő tűzvész riogat, De itt a tűz, ágyútűz, ha eltalál, bizton kilő több fogat. Nem nagy hideg várt itt minket ősszel, amikor még nem fáztunk, Az óta tudjuk, e hely életünkben a csonka vágányunk. Itt a mínusz negyvenben csak, jobb híján makogunk és fázunk! Olyanok vagyunk, mint vándor, aki nekivágott a végtelennek, És itt nem talált mást csak, jégcsapokat, amelyek éghetetlenek. Minden percben, minden nappal, belezuhanunk egy másik életbe, De ott is bomba vár, így folyvást takarózunk a vak félelembe. Itt a bánatunkat nem segíti ki az ész bontókalapácsa, Defektes a mozdonykerék, itt ez, az életünk csonka vágánya Én, jelen vagyok! Fáradt, én vagyok! Mellettem állok! Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen, De majd ha, ránk támad az orosz, ők lesznek itt a megfékezhetetlen. Szinte légüres, de végtelen itt a hómező, Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő! Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl, A közös vakvágányt már bontják, mozdony is itt marad és múl! Itten parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás, Nem mondhatom azt, hogy tudok jobbat, nem tetszik és legyen más! A fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás! Aki nem volt ott, az ne is ítélkezzen, Otthon a nagy fotelban csak képzelegjen… Nekünk ott minden mindegy-hideg volt, Mert a harcunk a túlélésért folyt! Egy frontkatona, hogyan álljon helyt, morálisan és mentálisan? Bármit tesz, parancsra vagy a nélkül, élete a tét reálisan... Háború, nem enged, fogva tart engesztelhetetlenül! Te ott vagy és próbálsz túlélni, küzdesz reménytelenül! De lőnek rád és parancsokat kapsz, fékezhetetlenül! Itt lent a ködben az úr, a homály-reménytelenség… Felhős az ég, de a felhők felett, tán’ tiszta az ég… Örök kérdés a levegőben… Leszünk-e holnap még? Lélekbe maró mindenség, fájó gyalázat-szenvedély Itt a fakó élet, és mindenestől hazug meredély... Mohón felőrli a lelket, ráadásul, nagyon kevély. Ma reggel a lövészárokban, pír besávozta a napfelkeltet, A végtelen hómező felszíne ritkás köd-párától remegett… Néztük is az árokból, hogy - mint, oly' finom tülltakaró - kicsit fedte. Hómező és mi az árokban… szép hajnalkoszorúként viselhette. Hová visz a sínpár, milyen messzire vezet el az út, Ahová megyünk jég és fagy lesz? Lesz élő hó-alagút? Zakatol velünk az életvonat, elviszi életünk, Ablak nincs de, kinézzük, kicsit azért reménykedhetünk? Elhagyott sínpárok Végén, dőlő az állomás, Menedéket nem ad… A múlt itt is csendes, De lövések, oly’ zajosak! Micsoda vészhelyzet! Vagyok! Magam vagyok! Élek, de kérdés, hogy meddig? Lehet, meg se tudják! Itt múltba révedni? Miközben akna száll erre? Betalál, gyors halál! Szemtől szemben állunk a halállal, gyűlölt méregetés, Föl sem fogja ember, olyan gyorsan elcsattan a lövés… Szemtől szemben állunk a halállal, gyűlölt méregetés. Ha, ezt nem élem túl, a történelem halottja leszek, Fa sírkeresztek alatt semmi nincs, ott ne keressetek! Otthon emlékezzetek, szeretetteljesek legyetek. A szétcsúszott sínpár, Már csak doni csonka vágány. Már bizony, meghalt ő… Vecsés, 2016. január 4. – Kustra Ferenc József- emlékezés a hős őseinkre. A fivérre, apákra, nagypapákra! Aki a fronton életben maradt az hős! Aki meghalt, ő meg a mi hősi halottunk! | ||||||
| ||||||
