|
|
|
|---|---|
 |
|
| Félhomályban | ||||||
| I.
Ott ültünk némán, édes félhomályban, Te elmerengve s ég? vágyban én. Álmod hová szállt s kié volt a vágyam, Titok maradt az, szívünk rejtekén. Talán a mult viharzott át el?tted S el?ttem halkan t?nt fel a jelen... ...Neked talán már bántó, kínos álom S nekem már kínos vágy a szerelem... Hidd el, mi csupán csaljuk a világot, Arcunkon is hazug az ifjuság, Én nem török le illatos virágot S neked sem kell már soha mirtusz-ág. Én az álmod szeretném visszahozni, Te tán szivembe vágyat oltanál - Küzdünk egymásért hasztalan, hiába: Köztünk a multnak tiltó romja áll!... II. A szívedb?l egy-egy sóhaj Átnyilallik a szivembe... Egyedüli kincs tet?led: - Amit adhatsz még nekem - A szivedb?l egy-egy sóhaj... A szívemb?l egy-egy sóhaj Átnyilallik a szívedbe... Oly kevés maradt a multból... Amit néked adhatok: A szívemb?l egy-egy sóhaj... III. Ne vádoljunk senkit a multért, A vád már úgyis hasztalan. Talán másképp lehetett volna, - Most már... mindennek vége van!... Úgy szeretnék zokogni, sírni A sírra ébredt vágy felett, - De ránézek fehér arcodra S elfojtom, némán, könnyemet. Várunk a csendes félhomályban Valami csodás balzsamot, Mely elfeledtet mindent, mindent S meggyógyit minden bánatot... Leolvasom sáppadt arcodról A rád er?szakolt hitet És megdöbbenve sejtem, látom, Hogy nem hiszel már senkinek!... IV. Nekünk is volt még fiatalos lelkünk, Mi is tudtunk még hinni valaha. Ami hevünk volt, mind elfecséreltük S ami hajnal volt, az most éjszaka. Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal Hamvadsz el lassan, némán, egyedül, Én meg, szakítva emberrel, világgal, Bolyongok árván, temetetlenül. Nekünk is volt még fiatalos lelkünk, Magasba vont és így - a porba vitt. Megnyugvás útját epedve se leltük, Szivünkb?l végképp elszállott a hit... ...Olyan a színpad, mint a lant világa, Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad - A boldogságért küzdtünk, mindhiába: Boldognak lenni nekünk nem szabad!. V. Nem jó kép itt az »?szi napsugár«, Mit mi érzünk, nem kés? szerelem. A szerelem nem szánalomra vár S te szánalomból érzel csak velem. Én reszketek egyedül elkárhozni, Magammal vinném beteg lelkedet... De végzetünkkel mindhiába küzdünk: Nekünk e g y ü t t még halni sem lehet!... | ||||||
| ||||||
