|
|
|
|---|---|
 |
|
| Az én utam felett boldog gerlék búgnak | ||||||
| Vízióm a jövőről…
Az én utam felett boldog gerlék búgnak, Vadludak vében, csak úgy, előre húznak! Ők nem néznek a napba, így nem vakulnak. Az én utam, előttem kanyarog a végtelenbe, Nem is látom a végét… talán a reménytelenbe… De biztos, hogy megy tovább… mint eddig az esztelenbe. Tarkítják a bombatölcsérek, Ezekben meg csapadékvizek. Araszolok… minek válldíszek? Érzem életfáradtságot, utam le fog járni, Végül is a tócsák közt négykézláb fogok mászni? Közben majd rám csap a vihar! Így fogok átázni... Szabad vagyok, mint egy nyüzsgő közlegény a bukott hadseregben. Földhöz rögzítenek a láncaim, földhöz ragadt marad létem. Csak lépdelek én a vaksötét éjszaka fekete lépcsőin. Élek nem létező visszhang, visszavert, élettelen szavain! De jó fent a boldog gerléknek, hallom, ahogy búgnak, Szeretik ők egymást, majdnem egymásba belebújnak… Látom, megvan a sártengerem… ez alap öngúnynak. Hosszú utamon volt több átrakodó állomás Meg, látom, mily’ zsírozatlan minden… csodálkozás. Jól átrakodni nem sikerült, maradt álmodás… Visszanézek, hátul már nincsen is út, sőt leomlott az alagút, Elől meg a sok tócsa, meg sártenger, ez aztán nem diadalút… Jól látom, vagy csak képzelődőm? Kell keresni egy koronatanút? Hosszú utamat én már bejártam, szívem, szívből sokszor vérzett, A lelkem jóformán be sem tudna számolni, közben mit érzett… Mert a sokkoló behatásokra, nem is tudni, hogy mivé lett. Éjjel sem volt soha enyém, nem pihenhettem, de a hajnal útra kél, Lelkem a láncain kívül ugyan mit veszíthet, tán’ semmitől sem fél… Igaz, realista, így tudja, hogy reménytelenül semmit nem remél. Életutam, maga a langy mocsok volt, csak gáncsoskodás és árulás, Meg nem értés, ellenállás, ezért lett a végső és örök fásulás… Minek élni, ha a világ szemét, a kis jóindulat meg álruhás… Volt nekem is jó-barátom nem is csak egy és mindenik koromban, De mind „orgyilkos” áruló lett, lesnem kellett, ki van a nyomomban… Megoldás sosem volt, csak dühöngtem, mint vihar a tengerszorosban. Rángattam én a vészharangomat, de itt senki… nem is hallották! A pusztában egyedül? Kik problémát hallották, visszahajtották! Van, kinek van! Nekem is elkelt volna egy "támogató" jó-barát! Nincs itt koronatanú, nincs még egy görbült út jelzőtábla sem, El fogok tévedni? Lehet a sorsom, hogy tócsában végezzem? Azt sem látom tisztán, mi a jobb, ha tartom magam, vagy vétkezem? Ilyen gané utat rendelt nekem a sorsom Ez az örökre kapott, saját életboltom, De a nagy baj, hogy mindig üres volt a polcom… Az utam, látom, megy, belevész a ködbe, Sőt, belevezet valamilyen erdőbe… De ott nem tudok pihenni, mint erődbe. Bizony, hogy tudom, mi lesz a vége, eljön, majd abbamaradhat a harcom, Fájdalmas a lét, hát még a vég, de igyekszek… mosoly díszíti az arcom… Nem is látok sehol senkit, aki legalább sajnálna, És csak gondolom, hogy ez a fájós lelkemnek használna! Senki, senki! Enyém a sáros, tócsás utam magánya. A vadludak vében, látom, a légi folyóson csak húznak! Utam felett boldog gerlék, boldogan, szeretetben búgnak… Vecsés, 2016. március 18. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás. | ||||||
| ||||||
