|
|
|
|---|---|
 |
|
| Lelkem égő éhe | ||||||
| Mikor megszülettem, nagy vár állott,
Megöregedtem, már majd' elmállott. Nincsen már belőle, csak kőhalom, Ahogy nincs menedék… csak fájdalom. Komor, háborús éveket éltem meg, Nem volt benne mese, csak élet… beteg. Pedig váram oltalmat adhatott volna, Ha hagyják, hogy éljek, mint a magam ura! Már tudom, nekem csak kaloda jutott, Meg pofon és elviseltem, mint kokott. Nem lázadtam, azt hittem, ez így van jól, Már tudom, együttműködtem, de nem jól. Együttműködésből alávetettségem lett És ez a mocskos élet nyakig eltemetett. Így mindig alulról szemléltem a világot, De ott lenn bizony nem osszák a boldogságot. Korlátlanul együttműködni dőreség, hiba. Más igazának alá vetni magad, balgaság. Egyensúlyt keresni tudni kell, hogy kalyiba Ne dőljön össze, ne legyen ez a csalfaság. Még élek? Főm felett, ah, a sírhantom tornyosul? Élet kérdésein merengek, filozofálok. Élet zaját még hallom, ez látomásomul Szolgál, ihlet, hogy még élek, s valaki vagyok? Lelkemnek égő éhe kerget a térre, Hogy ott tán’ hátha, friss levegőt kaphatok, De sohasem… ott sem nézhetek az égre, Mert így vagyok, levegőt sem igen kapok. Kiégett lelkem, majd összerogy és vége, De sorsom még van, életben, a mában tart. Nekem a saját rom életem a kolonca, része, Élettől jussot nem is kapok, csak folytonos vihart. Még a téren sem nézhetek fel az égre Én balga, itt sem nézek mélyen másoknak Mert így alakult az én sorsom… a szemébe! Nincs holnapom… megfelelek elvárásoknak. Már tudom, nekem csak kaloda jutott, Meg pofon és elviseltem, mint kokott. De sorsom még van, életben a mában tart. Bár jussot nem kapok, csak folytonos vihart. Lelkemnek égő éhe kerget a térre… Még a téren sem nézhetek fel az égre… Vecsés, 2011. október 17. - Kustra Ferenc József | ||||||
| ||||||
