|
|
|
|---|---|
 |
|
| Már méla a csendem… | ||||||
| Görbe utcán, görbék a fények,
Görbe fényekben görbén nézek… Hah! Látom jó görbék a lények… Ti, ne sírjatok, ha nagyon gondtalan mosolygok! Én már a Fénnyel, eredete felé ballagok… Csókokkal csendben lefedem, a szíveteket. Hagyok nektek, soha nem múló szeretetet. Engemet mindig is becsaptak igéző álmok, Így az én álmom, már csak csendes, hűlő zsarátnok Az enyém, már csak a méla csend... Énnekem, ez már nem is esend. Amikor vijjogva csikorog a fék, az maga a pillanat! Ekkor jelenik meg a rémség, mint viharos éji virradat! Nyílhegy, ha a páncélba belefúródik, Abból bizony, fájós, mélás csend adódik… Ha vége a harcnak, még a csatadal is elül, És a győztes, ha van, a csenddel, ülve szembesül. Én már békét akarok, csatáztam eleget, Éreztem már sokszor hideget és meleget. Persze, lehet, hogy a csendnek csak dilettantizmus a fegyvere, Neki nincs megérzése, de akkor hit, hogy lehet az ereje? A végtelen csendet a kormozós éj is elnyeli, Szólhatna hozzám a végtelen, de ezt ő nem teszi. Láttam, hogy immár a bölcs hajnalt is csak megkergeti. Csendben elmúló méltóság körbe kavarog a porban, De miért szomorkodjak? Lámpáim, alkonyulnak sorban… Szeretnék még én neszező nádasban járkálni, Ott én lennék a csend… és egy zsombékon pihenni. Egy kis csendben alvás után, Csendben elillannék, sután. Méla csendben egy tisztáson ülni a padon, De nem ott, ahol életveszélyes a vadon. Ott az értelem sugara, a katasztrofálisban megtörhet, És ez már akkor, nem visszaverődése a törött tükörnek. Vecsés, 2015. február 21. – Kustra Ferenc József | ||||||
| ||||||
