|
|
|
|---|---|
 |
|
| Sosem fogom... | ||||||
| Elfelejteni, mikor augusztus végén
Megadja magát a nap, Kettétör minden forró sugarat, Teret ad a közelg? ?sznek. Ilyenkor bordós - lilák az estek. Tapintható a bársonyos szell?, Kellemes, mint kend?, a meleg. Sosem fogom elfelejteni: Ilyenkor sétáltam veled. Léptünk után csöndben Ballagott a béke. Nem gondoltad te sem, hogy Egyszer ennek örökre vége. Ölelted a derekamat, én Bíztatóan simogattam kezed. Éreztem, el sosem engedlek téged... Aztán jöttek rémes nappalok, Jöttek álmatlan éjszakák, Nyomunkba szeg?dött a halál. Ezt nem bírtad tovább. Hiába lett volna erre szó, Becsukódott lelkedet nem érhette. El kellett engedjelek, Földrésznyi messze, mi Pár utca csupán, nekünk az életünk. Pedig azt hittük, lelkünk örökre Szerz?dtette a biztonságot: Neked engem, nekem tégedet. Elvitte, mint h?tlenné vált Augusztust a méla szeptember. A mi körutunkon ? a beteg ember, Ki sepreget a síró fák alatt. Nagyon akartalak, megtartani, védeni. Nem lehetett. Nem tudom, most éppen Mi lehet veled. Azt tudom, hogy a bordó-lila este Annyira miénk lesz, mint a kett?nk Igenje, mit a sors nem-re változtatott. Csak remélem, hogy nem vagy még Halott... | ||||||
| ||||||
