|
|
|
|---|---|
 |
|
| Az elválás reménye | ||||||
| Nem oh! csak nem hat az égig
Beteg szívem nyögése! Bús fejemen lesz mindvégig Sorsom kemény végzése. Látom, hasztalan epedek, Mint egy bús filemile; Tied, lelkem, nem lehetek, Lelkemnek édes fele! Látom, csak azért forrtanak Öszve árva szíveink, Hogy holtig sirdogáljanak Záporozó szemeink. Tépd el édes bilincsemet, Hadd repülhessek t?led! Vagy ölj meg, hogy hív lelkemet Nyöghessem ki körüled. Nyujtsd ki angyal-karjaidat, Végy még egyszer öledbe. Vedd bucsuzó csókjaimat, Zárj örökre szivedbe. De bár t?led elszakadok, S mint ez árva nefelejcs, Érted, lelkem, elhervadok, Oh, szivedb?l ki ne ejts! Hiszen, majd mikor porunkból Phönixként felkelendünk, Tiéd leszek, ha sírunkból Új életre menendünk. Szánja Vénusz szíveinket, S majd fényes édenében Öszveviszi lelkeinket Hív gerlicék képében. | ||||||
| ||||||
